Fehéren hullott a városra a csend.
Lágyan letakarta a hétköznapok
minden bűnét és minden ócska mocskát,
közben nem látszottak fenn a csillagok.
Hullt-hullt a földre a megváltás maga,
ünneplő ruhába öltözött a táj.
Lelassult minden, a világ elcsitult,
eltompulni látszott minden, ami fáj.
Kép lett az erdő, a halott botvilág,
már porcukros sütemény mindegyik ház,
fényes hófehér szatén szalag az út,
mindenen makulátlan fényfehér máz.
Egy pillanatra csak megállt a világ.
Tán áhítat volt mi minket meglepett.
Ki így, ki úgy, de bámulta a csodát,
mitől maga is egy percre tiszta lett.
És csöndesebben roppantak a léptek,
és mélyen, tompábban hallatszott a szó.
Riadt madarak inverz szellemekként
lebbentek, köröttük örvénylett a hó.
Majd sötét lábnyomok sora lett az út,
párhuzamos csíkok futottak tova,
s a hosszan görgetett görgeteg alól
előtűnt az udvar dúlt füves sara.
És egyre több és még több bukkant elő.
A világ már inkább színeket akart,
hogy megint szürke, fekete lehessen
és akarta, újra akarta a zajt.
És irtani kezdtük lapáttal, sóval,
hisz úgyse lesz örök, akkor meg minek.
Igen, tényleg szép, de úgyis elmúlik.
Nosza, használjuk hát ki amíg lehet!
Végül a hófehér megadta magát,
Átlátszóvá vált, mint aki nem is volt.
Újra feltárult a világ sok mocska.
Tócsák a járdákon. Latyakos az út.
