~A korona viharja~

~3~

- Köszönöm- mosolygott félénken, én pedig viszonoztam kedvességét.

Látszott rajta, hogy habozik. Mintha mondani szeretett volna valamit. Aztán végül kezében a sálat szorongatva szólalt meg.

- Megkérdezhetem, hogy hogy hívnak?

- Davien-mondtam kedvesen nézve le rá.

- Evangelia- mosolygott vissza.

- Hát, örvendek a találkozásnak Evangelina- nyújtottam felé a kezem, mire ő elfogadva azt fogott velem kezet.

- Én is Davien.

- Evangelina!

A távolból egy férfi hangja hallatszott, amitől Evangelina kétségbeesetten rezzent össze. Vörös sálját most erősebben markolta.

- Nekem most mennem kell. Haza kell érnem, még mielőtt este lesz.

- Haza kísérhetlek, hogy ne kelljen egyedül menned.

- Ne! Nem kell, köszönöm- kezei remegtek, hangja néha, néha elcsuklott.- Nem messze lakok, csak véletlen ide tévedtem a palota környékébe, pedig a város végén lakok. Én nekem most mennem kell!

Mondta és nekem hátat fordítva rohant el ismét egy bokor mögé, mire már csak fehér lobogó haját láttam a távolban.

És akkor volt az, hogy először láthattam Evangelinat. Az akkori 15 éves Evangelina Rangol Ramozt, akiről még az ember nem hitte volna, hogy egy nap királynő szeretne lenni. Hogy egy nap olyan érett nővé cseperedik, mint a mostani Evangelina. És tessék! Most itt állok előtte, ennyi év után és a szemei mást sem sugallanak, mint azt, hogy: Én akkor is királynő leszek!

Arc izmaimat erősen tartanom kellett, hogy el ne nevessem magam. Hogy ne mulassak egy jót azon, ahogyan Evangelina, mint nő királynő legyen. Ám tudott a nyilatkozatról. És a pecsétekről. Ezért is vagyunk most itt, ahol.

Hogy ő megszerezhesse a trónt.

Hogy én is megszerezhessem a trónt.

Ezért sem lepett meg a hirtelen megrendezett konferenciája. Tudtam jól, hogy Evangelina is annyi időt készült az uralkodásra, mint amennyit én egy másik országban. És hogy így hülye lenne le mondani a koronáról. De én mind ezek ellenére tudtam, hogy ő ezt a háta közepére sem kívánja. Ezért is vagyok én most itt.

- Nos, hát akkor öröm volt megegyezni magával Hercegnő, 4 hónap múlva ugyan itt- villantottam felé egy bájos mosolyt, mire ő ujjait még jobban összeszorította.

Szemeivel végig az enyémekbe nézett. Végig állta a tekintetem. Majd fel fórt a dühtől. Én viszont már csak azért is tetőztem a dolgot.

- Ha nem bocsát meg érte, addig itt maradnék e négy hónap időszaka alatt. Addig is, segítenék a hátra hagyott feladatokban.

A lány szemöldökei a plafonig szöktek. Szemei kikerekedtek. Mályva színre festett ajkai nagy o-ra ívelődtek. Majd lassan préselte azokat össze és szája szélét harapdálva fújtatott halkan egy nagyot. Evangelina maga volt a ridegség.

- Felőlem aztán maradhat. De, ha az utamba mer állni, akkor teszek róla, hogy ide soha vissza se jöhessen!- szemei szikrákat szórtak, majd egy nagy fordulatot véve fordított nekem hátat és olyan erővel vágta ki az ajtót, hogy szinte majd beleremegett az egész palota.

Evangelina elment. Az ajtó pedig nagyot csapódva csukódott be utána.

- Pontosan ez volt az, amire számítottam a Hercegnőtől- Tina az ajtót figyelte, majd újra felém vezette tekintetét.- Eléggé kihoztad őt a sodrából.

- Én az ő helyében örülnék- morogtam az orrom alatt.

- De épp ez az. A hercegnő egész életében nem tudott örülni a helyzetének. Sosem szerette, hogy hercegnőnek kell lennie. De apjának viszont ígéretet tett- Viktor nagyot sóhajtva rakta kezeit zsebre.- És ehhez nagyon is tartja magát.

Ez elég meglepő. Az újság cikkekből és a neten szereplő képekből látva én mindig is azt gondoltam, hogy Evangelina szereti ezt az életet, amit élhet. De ki nem tudná ezt élvezni? Én mondjuk kifejezetten élvezem a jelenlegi helyzetem.

- Akkor hát, miért akarna ennyire királynő lenni? Megteheti, hogy le mond róla.

- Nem tudom, hogy mi szállhatott a fejébe, de mostanában igen megváltozott. Ridegebb és komorabb lett. Ez az egész csak egy hirtelen haragtól való kiindulás, fellángolás. De el kell fogadnia, hogy ő nem lehet uralkodó. Te viszont igen. Ezért is kell minél előbb rendezni a dolgokat.

Tina sebesen pötyögött az ujjaival a telefonján. Egyik szemöldökömet ráncolva emeltem meg és kérdőn figyeltem az előttem álló nőt.

- 4 hónapot ígértem neki, hogy próbálkozhat.

- Nekünk viszont nincs 4 hónapunk, hogy várjunk. Az országnak most kell egy király. Nem pedig majd 4 hónap múlva.

- De megígértem neki, hogy próbálkozhat.

- Ugyan Davien, te nem szoktál ígéreteket tenni.

Haragos tekintetem szinte az egész termet szelte át. De be kellett látnom, Tinának igaza volt. Én csak úgy nem szoktam ígéreteket tenni. Mert én nem az a jószívű ember vagyok. Ha nem a jégszívű. Én az ígéreteket nem meg tartom. Ha nem megszegem azokat.

Viszont ebben az esetben máshogy volt. Igen, megígértem Evangelina apjának, hogy én veszem át a trónt, azt viszont megszegem, hogy Evangelina bizonyítani tudhasson. Elveszek tőle egy esélyt. De nem bánom. Mert mindenkinek így lesz a legjobb.

Nem csak nekem.

Nem csak az országnak.

Ha nem neki is.

- Nos, hát akkor, neki láthatunk a papír munkáknak Davien?

Tina hangja egy szempillantás alatt rázott vissza a rideg valóságba.

- Hát hogy ne.

- Nagyszerű, akkor neki is láthatunk a nagy bejelentésnek, meg hát még nagyon sok dolgunk van vissza- lelkesen ment ki Tina a teremből, én pedig szoborként figyeltem a távolodó alakját.

Viktor egyszer csak egyik kezével erősen vállon veregetett, majd bíztatóan mosolygott rám.

- Kifogja heverni.

De ez valójában azt jelentette: Bízom benne, hogy kifogja heverni.

Viktor és Thomas is Tina után mentek. Már csak én maradtam a teremben. Nagyot sóhajtva néztem fel a fejem felett lógó képre, melyen Evangelina apja szerepelt. Hosszas ideig szemeztem a néma festménnyel. Komor tekintet nézett le vissza rám. Fejemet aprón ráztam meg, majd egy utolsó pillantást vetettem a portréra.

- Nem fogja kiheverni....