Én és a legjobb barátom

33.

A ház előtt vártam Rufust, hogy indulhassunk az utolsó tanítási napra, a téli szünet előtt. A kapuban dideregve, szuggeráltam az ajtajukat, hogy nyíljon ki, és indulhassunk végre. Már készültem feladni, hogy elszakítom a szememet az ajtóról, amikor végre kinyílt, és Rufus kilépett rajta. Nem nézett ki az utcára, gyors bezárta az ajtót, és elindult felém. Az arcán széles mosoly terült szét, ösztönösen én is elmosolyodtam.

-Jó reggelt Laney!-ért közelebb és lehajolva, adott egy gyors csókot.

-Jó reggelt Ruf!-fogtam meg a kezét, és elindultunk az iskola felé.

-Fázol?

-Igen.-bólintottam.

-Nincs is olyan hideg, 0 fok körül lehet. Amikor kicsik voltunk, szánkóval mentünk iskolába, és mindig hamarabb indultunk. Emlékszel?-nézett le rám, nosztalgiázva az emléken.

-Igen. Mindig könyörögtem apunak, hogy indulhassunk hamarabb.

-Én ültem hátul, te pedig elől. Apukád végig húzott minket az egész városon. Sőt, tett plusz kört is, mert mi annyira élveztük.

-Egy kérése volt, a szánkózással kapcsolatban.-mosolyodtam el.

-Ne legyünk havasak, mert akkor átázik a ruhánk, és egésznap vizesen kell majd az iskolában ülnünk.

-Emlékszem amikor lökdöstél, és leestem a szánkóról.-mosolyogtam fel az arcába, mire röhögve bólogatni kezdett.

-Igen, ezt az egy szabályt is megszegtük. Csak azért löktelek meg, mert túl hangosan örültél a hónak.-nevetett.

-Ilyen nagy hülyeséget Rufus!

-9 éves voltam! Nem tehetek róla, hogy ennyire örülsz annak, ha havat látsz. Idegesített.

-jó hogy örültem, 9 éves voltam! Minden gyerek örül a hónak.-magyaráztam neki, mintha tegnap történt volna, ez a kis baleset. Csak próbáltam bevédeni a kicsi Delaneyt.

-Azt azért tegyük hozzá, hogy utána én is a hóba ugrottam.-mondta Ruf védekezően.

-De nem miattam, hanem a hó miatt!

-Még szép!-nevetett, mire játékosan meglöktem a vállát.

-Utána apu leszedte a fejünket, és haza húzott minket a szánkón.-nevettem.

-És közben azt mondogatta, többet nem hoz el minket szánkóval.

-Igen! Szép emlékek.-suttogtam.

-Azok.-bólintott.

-Milyen jó is volt, szerintem életem egyik legszebb időszaka volt. 9 évesen, veled és apuval. Istenem de imádtam, mindig arra gondoltam, hogy ha felnövünk akkor is majd együtt karácsonyozunk apunál. Apu főz szenteste, én pedig a férjemmel, a gyerekeimmel és a kutyánkkal, a kandalló körül várjuk majd, hogy te is megérkezz.-meséltem.

-Nincs is kandallótok.-röhögött.

-Ne szakíts már félbe!-tartottam vissza a mosolyomat.-Utána megérkeznél te is a feleségeddel és a gyerekeiddel, és közösen megvacsoráznánk. És közben arra gondolnék, hogy még mindig legjobb barátok vagyunk.

-Szóval ezt szeretnéd?-szorította meg óvatosan a kezemet.

-Nem, ezt 9 évesen szerettem volna.-ráztam meg a fejemet.

-És most mit szeretnél?-kérdezte kedvesen, egy pillanatra elgondolkoztam.

-Haza térni úgy, hogy apu mellett ott van Paige. Ott lennének a szüleid, Devi és Tate is.