Érzelmek fogságában | mia cara I.

huszonnégy

– Te meséltél rólam a húgaidnak?

– Ugyan már – legyint, és elindul kifelé, csak hogy ne kelljen a szemembe néznie. – Összevissza beszélnek. Túl sok mesét néznek.

– Hát hogyne – biccentek gúnyosan.

– Azt hiszed, hazudok?

– Tudom – javítom ki mosolyogva.

– Beszéljünk valami másról – kéri, mire felnevetek. – Mi az? – csodálkozik.

– Aranyos, amikor zavarban vagy.

– Nem vagyok zavarban – kéri ki magának.

Gúnyosan biccentek, majd elsétálok mellette, és kinyitom az ajtót.

– Amúgy, hol van a cipőm?

– A kocsimban. Szokás szerint. – Felém lép, és egy lendülettel a karjaiba kap.

Megremeg a gyomrom, amikor hozzám ér, de igyekszem nem tudomást venni az érzésről.

– Na, most ki van zavarban? – pillant le rám bujkáló mosollyal a szája sarkában.

– Jaj, hagyjál már – forgatom a szemem, mert az már nem móka, ha ő szívat engem azzal, amivel én húztam az agyát percekkel ezelőtt.

Megremeg a mellkasa az elfojtott nevetéstől, majd az autóhoz lépve berak az ülésre, és beszállva mellém rám emeli a tekintetét.

– Kávét?

– Az nem kérdés.

Már éppen bekötném magam, amikor észreveszek valamit a kocsiban, amitől nagyjából ezerre ugrik a vérnyomásom.

– Matteo – sikoltok fel hirtelen, és a szám elé kapom a kezem.

Kérdőn fordul felém.

– Mi történt?

Előremutatok a műszerfalra, amin egy pók mászik végig komótosan, lassan szedve hosszú lábait. Undorodva bámulom az állatot, aki szegény semmit sem tehet a felé áradó mélységes ellenszenvem megakadályozása érdekében.

– Az csak egy pók – legyint, és úgy látszik, ő a normális emberek közé tartozik, akik nem félnek az ilyesfajta élőlényektől, én viszont igen.

A kulcsot elfordítva már indítaná is be a kocsit, de én felpattanok, és az ülésen feltérdelve hátramászok, közben lesimítva a szoknyám, hogy ne villanjon ki semmi, aminek nem kellene.

– Mi a fenét művelsz? – pillant rám a visszapillantó tükörben.

– Vidd ki a pókot – szólok rá, elhelyezkedve a bőr anyagon. – Amúgy is, itt kényelmesebb – dőlök hanyatt az ülésen, aminek következtében már nem látja az arcomat, így kénytelen hátrafordulni.

– Te ennyire félsz a pókoktól? – Szavai nyomán gúnyos mosoly jelenik meg a szája szegletében.

– Igen, úgyhogy tüntesd el, különben neked annyi – ismertetem vele a következményeket.

– De kicsi. És nem bánt.

– Matteo – kezdem fenyegetően –, ne akard megtudni, milyen az, amikor tényleg mérges vagyok.

– Lehet, hogy minden vágyam. Ráadásul magadtól mentél a hátsó ülésre...

– Idióta – csapok rá a karjára, amit az anyósülésen támaszt, és aminek ujjai már a combom felé közelednek.

– Jól van, na. – A tenyerébe zárja a pókot, és kiszállva az autóból, valahova a fűre helyezi. – Most már jó?

– Pókos a kezed – figyelmeztetem, hogy ne merészeljen hozzám érni. Tudom, hogy hatásos lesz, mert a gyenge pontjára tapintok rá – és tulajdonképpen a sajátoméra is.