Önszabotázs

Nagyot sóhajtva nézek fel az impozáns, viktoriánus épületre, melynek második emeletén apa tavaly vásárolt meg egy gyönyörű lakást. Az egyébként makulátlanul fehér homlokzaton ezen az esős, novemberi éjszakán a kiugró ablakok és az erkélyt utánzó korlátdíszek megnyúlt árnyékai egy sötét tekintetű, szigorú arcot formáznak. Apa is pontosan ilyen képet vág majd, amikor kiderül számára, hogy ismét elvesztettem a munkám, és a lakótársam valami ostoba félreértés miatt felmondta a közös albérletünk. Az pedig csak hab a tortán, hogy az állítólagos barátom, Andrew egy ideje már nem keres.

Egy darabig hezitálva topogok a bejárat előtt, majd megnyomom a Miklós Várady nevével ellátott gombot. A kaputelefonból szóló hang recsegve örvendezik a váratlan felbukkanásom miatt.

– Biztos nem zavarok? – kérdezem ismét, amikor belépek a lakásba.

– Ne butáskodj! – ölel szorosan magához apa, majd csókot nyom a homlokomra. – Olyan ritkán jössz...

– De látom, hogy dolgozol – kukkantok be a nappaliba. A modern, minimál stílusban berendezett helyiségben látok egy barna fejtetőt a háttal lévő, szürke karosszékben.

– Az csak Márk – legyint. – Úgyis szünetet akartunk tartani.

Márk! Fintorgok a neve hallatán.

Amikor a színésznői karrierre vágyó, kelekótya, lengyel anyám elhagyott minket, apát, az ambiciózus építészmérnököt többé már semmi sem tartotta vissza, hogy ő is megvalósítsa az álmait, és az Egyesült Királyságba költözzön. Miután otthon, Magyarországon is híre ment, hogy apa szép karriert futott be Skóciában, azonnal megjelentek körülötte az apró szívességeket kérő régi ismerősök. Apa legjobb barátja odáig ment, hogy a fiát elküldte hozzánk nyelvet tanulni. Márk attól kezdve nálunk lakott, a középiskola utolsó éveit pedig ugyanabban az iskolában fejezte be, ahová én is jártam. Apa úgy tekintett a különösen tehetséges fiúra, mint az egykori önmagára. Vagy, ami még rosszabb, mint a saját fiára.

Apa soha nem akarta észrevenni, hogy ezzel mennyi keserűséget csepegtetett a szívembe. Mert Márk, ez a koravén buzgómócsing mindazt testesítette meg, amit apa elvárt volna tőlem is.

Senki sem lepődött meg, amikor belőle is építészmérnök lett, és azon sem, hogy ugyanannál a cégnél helyezkedett el Glasgow-ban, mint apa.

A nappaliban megnyugtató jazz szól, a tüzet utánzó elektromos hősugárzó barátságos fénnyel tölti be a szalont, Márk azonban még egy fesztelen otthoni megbeszélés alkalmával sem képes lazítani a nyakkendőjén. Úgy ül a fotelben a keményre vasalt ingében és a jól szabott öltönyében, mintha épp a minisztériumban tárgyalna.

Kurtán köszönünk egymásnak, majd olyan lazán vetem le magam a kanapéra, ahogy ő sosem tenné. A lábamat csak azért nem rakom fel az asztalra, mert tele van tervekkel.

Márk belemélyed a papírjaiba, nekem pedig kedvem támad rákiabálni, hogy hahó, épp szünetet tartotok, ha nem tűnt volna fel. Végül azonban horkantva elfordítom a fejem a könyvespolc felé, amelyen több innovációs díj is sorakozik. Keserűen sóhajtok, ugyanis egyik sem az enyém.

– Hangosabban nem tudsz lélegezni? – kérdezi Márk unott hangon anélkül, hogy rám emelné a tekintetét.

– Igaz, elfelejtettem, hogy téged zavarnak a zajok, a szagok, egyáltalán az élőlények. Csoda, hogy azt a szobanövényt megtűröd a sarokban.

– Mi? – néz rám először, mióta beléptem a szobába. Szürke szeme pont annyira hűvös és élettelen, mintha én rajzoltam volna őket egy fémtárgy tetejére. – Ez valami béna vicc akart lenni? Egyébként, az a szobanövény műanyag.