Circulus vitiosus

24.

Mostanában olyan naggyá vált minden kicsiny dolog. Tudod, ahogy a víz a poharamba ömlik, akár folyékony gyémántcseppek, ahogy megül a zúzmara a csupasz faágakon, és félénken integet rám néhány bágyadt kora téli napsugár, tétován s erőtlenül, akár kórházi ágy párnáiba temetve utolsót mosolygó haldokló emberarc – néha felsejlik előttem az örökkévalóság furcsa titka, mintha valaki ellebbentene egy függönyt, mintha mindig is körülöttünk lett volna, de mi vakok vagyunk, oly vakok, pedig ezzel hencegni úgy szeretünk: hogy mi látunk, látunk, hiszen van szemünk.
Már nem ellenség saját árnyékom a falon, megbarátkoztunk, azt hiszem, és már mosollyal köszönök rá elmosódó
arcképemre is a járdán a kátyúkban megmaradt esővíz piszkos-ragyogó tükrében.
Nem félek már attól, hogy vagyok. Ahogy lépteim csendesen surrannak a kopottas aszfalton összegyűlt falevelek nedves selyemszőnyegén, és hallgatom a galambok szárnycsapásait a fejem felett, a fakó, szürkésfehér égbolt pedig langyos-hideg fél-szeretettel féltőn és idegenül borul fölém, egyszer csak rádöbbenek, hogy igen, vagyok, igen, létezek, itt létezem, itt és most.
És ekkor meghallom a csendet, és meglátom a néma űrt, és megízlelem a világmindenséget annak minden édes keserűségében. És erősek a fűszerek, égetnek és marnak, de mégis lágy ízek hűsítik le nyelvem, és ez egyszer nem nyelem félre és nem fulladozok, mézédes gyönyör, és foszló üresség, és jeges keserűség csusszan le torkomon, akár aranyló nedű.
És szétomlik minden béklyó a bokáim körül, és csuklómon a komor vasbilincsek, amint megértem, hogy nem kell keresnem semmit, hogy nem kell kutatnom önmagam, sem az életet, sem holmi értelmet és célt... Hogy nem kell szaladnom, és nem kell szüntelenül másznom előre még akkor is, ha tüskés indák fonják keresztül a lábam – hogy megállhatok, hogy szabad megállni, hogy a mindenség folyamatos mozgásban van körülöttem akkor is, ha úgy érzem, jégtömbbé fagyott puszta valóságom, s nem halad semerre sem. És szabad csak levegőt venni, szabad csak felnézni az égre, és elhinni, hogy lesznek még jobb idők, hogy nem kell üldöznöm egy távoli dallamot, mert bennem van mindaz, ami énekel. És hogy nemcsak börtön vagyok, és nem csak egy múltbéli sebekből és megbánásokból és rettegésekből összegyúrt test, és nem csak egy foszladozó, fél-élet küszöbén egyensúlyozó tétova árnyék. Hogy én én vagyok, de nem egy kőbe vésett és sziklaszilárd én az az én, hanem egy folyamatosan áramló, folyékony, hol szétoszló, hol összeépülő massza, és lehetek száguldó szélvész és ordító őskáosz, de lehetek csillámlón csordogáló félénk kis patak, lehetek hurrikán és törött szilánk és fertőző nyílt seb, de lehetek ragtapasz és illatos balzsam is. Hogy lehetek minden, minden a világon, mert a világ bennem van, úgy, ahogyan én is a világban.