Tétova sóhajként kúszott be ereimbe az október. Lassan és selymesen terjed szét bennem, bőröm alatt motoszkál a tudat, hogy most már úgy igazán ősz van – a legőszibb ősz ez, érzem magamban, belül, ahogy elönt és magába olvaszt. Mert az október több egy puszta hónapnál, az október egy állapot, egy életérzés. Mintha megfoghatatlan, tünékeny maradéka lenne valami nem evilági, földöntúli gyönyörnek, valami entitásnak, melyet teljesen soha meg nem érthetünk és ismerhetünk. Az arcomon megpihenő enyhe napsugarak, a fel-feltámadó, bús szelek és az egyre hűvösebb s sötétebb esték sokaságában úgy érzem, otthonra lelek, olyan otthonra, mely nem fogható semmi máshoz. És egyre kevesebb a zöld a fákon, s kimondatlan, néma dalokat, ősi titkokat sugall ágaik hallgatag reszketése a hajnali dér alatt. Hideg már a föld, amin lépdelek, s ropog a gyülekező avar, belekúszik orromba friss illata, és érzem, érzem, ahogy életre kelek. Most, hogy a természet lassan nyugalomba vonul, s félálomban, kábán pislog a nagy téli alvás előtt, én mintha újjáélednék, mintha főnixként támadnék fel hamvaimból. Megvigasztal az októberi eső, balzsam a sebeimre, táplálja az öröktől bennem lakozó, s lényemet alkotó, ősi szomorúságot, ám egyben gyógyír is rá. Eggyé válok az ősszel, egy leszek az októberrel, ahogy még nekem énekelnek utoljára a megfáradt rigók, velem kacagnak össze a rezzenő fűszálak, nekem sírják el bánatukat a nyugtalan magányba dermedő reggelek.
Itthon vagyok. Végre itthon.
YOU ARE READING
Circulus vitiosus
Poetry___ mert ördögi kör ez az életnek nevezett valami, melybe menthetetlenül belekerültem, és csak sodor, sodor magával, amíg el nem érem a halálnak nevezett partot. "Cogito, ergo sum" - gondolkodom, tehát vagyok. de mi van akkor, ha túl sokat gondolkod...
