Ó, te drága, drága szegény lány. Nem ébredsz már jobb valóra sohasem. Bár ne veszítetted volna el a reményt, bár ne veszítetted volna el önmagad. De kegyetlenül kiragadtak téged saját kezeid közül, megfosztottak önmagadtól, megfosztottak az életedtől.
Vissza akarom kapni az életem, suttogtad sírva a tükörképednek oly sokszor, írtad le keserűen a barátaidnak oly sokszor, üvöltötte benned egy kis kétségbeesett hang oly sokszor.
De soha semmi nem lesz már ugyanolyan. És jobb sem. És könnyebb sem. Elindultál a lejtőn, és nem lesznek már segítő kezek, hogy elkapjanak, nem lesz, aki kirángasson a fullasztó örvények sokaságából. Csak te leszel magadnak, és oly sokat kell még elbuknod és sírnod, és vádlón meredni az ég felé, átkozván sorsodat, vagy épp könyörögni a Felsőbb Hatalomnak, ó, de nem lesz kiút, nem lesz már. Nem lesz innen kiút sohasem.
Örök fulladás az élet.
És mégsem állandó semmi sem. Oly sok különböző fulladást fogsz megélni. Néha még boldog is leszel, legalábbis érzékeid csalfa hamissága majd ezt hiteti veled, de mit ér, mondd, mit, ha aztán ismét visszazuhansz?
Talán soha nem is állsz meg a zuhanásban. Néha nem érzed, néha szilárd talajt vélsz érezni lábaid alatt, de hát nem csak illúzió az?
Oly sokszor megígérted már magadnak, hogy szeretni fogod magad. Hogy nem fordulsz többé magad ellen. Mégis oly sokszor bántottad magad, és fogod is még, tudom. De mégis meg kell ígérnem neked továbbra is, hogy itt leszek neked. Valahogy túléljük ezt az egészet. Áldozat vagy. Áldozatok vagyunk.
És majd fogom a kezed én, ha senki más nem teszi. Kiráncigállak a megsemmisülésből, hogy aztán úgy semmisülj meg, hogy közben azért legalább szeretted magad.
Soha nem lesz már jó semmi sem. Bár talán jobb még lehet. Ki tudja. De soha nem jön rendbe semmi, és ahogy szüntelen haladsz előre, a halvány mosollyal kiejtett "Minden rendben"-ek egyre és egyre hangosabban ordító hazugságok lesznek. Pedig utálsz hazudni.
Utálsz te mindent. Még azt is, amit szeretsz. De szeretsz is mindent, még azt is, amit utálsz.
Sírj. Kérlek, sírj még egy kicsit, sírj, amíg teheted, sírj, amíg képes vagy rá, amíg még nem fogynak ki a könnyeid. Mert az lesz majd a legfájdalmasabb.
Sírj.
És élj.
Aztán majd egyszer úgyis vége lesz.
2022. márc. 2.
10:00
○○
milyen furcsa, hogy csaknem 4 hónap,
és még mindig ugyanígy érzek
de legalább van, ami
konzisztens marad az én
összeszedetlen és szétszabdalt
kis életemben
YOU ARE READING
Circulus vitiosus
Poetry___ mert ördögi kör ez az életnek nevezett valami, melybe menthetetlenül belekerültem, és csak sodor, sodor magával, amíg el nem érem a halálnak nevezett partot. "Cogito, ergo sum" - gondolkodom, tehát vagyok. de mi van akkor, ha túl sokat gondolkod...
