Tegnap rámosolyogtam a képmásomra a tükörben, és képzeld, ó, képzeld, én pedig visszamosolyogtam rám. S akkor láttam magam előtt az egykori kiskamaszt, aki vöröslő, könnyes szemekkel mered magára, láttam őt, aki meg akart halni, és láttam aztán azt az óvodás kislányt is, aki nem tudta, hány világ fog majd még benne összeomlani, s azt pláne nem, hogy hányat lesz majd képes újból felépíteni magában. Ott voltam a tükörben. De a tükör én magam vagyok.
Szeretnék a boltban savanyúcukrot venni, amit kiskoromban úgy szerettem, és némán meggyászolni a gyerekkort. Gyertyát gyújtani érte, s érezni, hogy a remegő láng falon táncoló árnyai darabokra szaggatják a szívem, nem először és nem is utoljára.
A temetőben egyre kisebbek a sírkövek és a fák. Vagy csak én nőttem nagyobbra? Kicsiként mindig gesztenyét szedtem akkor ősszel a sírok körül. Ó, de vajon hol vannak azóta azok a gesztenyék? És hol vagyok azóta én?
Te még mindig mérgezett tüske maradtál bőröm alatt. Szép lassan ki foglak húzni, mielőtt szétterjednél ereimben végleg, bár félek, a keserű mellékíz véremben már örökké megmarad. De legalább nem sírok, nem sírok, mert túl fáradt és dühös vagyok hozzá, nem sírok, mert nem éri meg, és mert tudom, képes leszek fogni a saját kezem.
Már nem ijeszt meg maga a tény, hogy létezem. Már nem dacolok a puszta gondolattal. Elfogadtam – vajon ez annak a következménye, hogy felnövök, vagy annak, hogy tanulom a beletörődést?
Bitó általi halálra ítélt engem az élet. De én vagyok a bitófa. És én vagyok az élet. És én vagyok a halál is.
■■
Létezem. Még létezem.
És ez bőven elég.
(Köszönöm, ha még esetleg ide tévedsz, örülök, hogy itt vagy)
YOU ARE READING
Circulus vitiosus
Poetry___ mert ördögi kör ez az életnek nevezett valami, melybe menthetetlenül belekerültem, és csak sodor, sodor magával, amíg el nem érem a halálnak nevezett partot. "Cogito, ergo sum" - gondolkodom, tehát vagyok. de mi van akkor, ha túl sokat gondolkod...
