𝐙afírkék ＆ 𝐑ubinbarna (Sárkányok háza fanfiction)

9. 𝓐 félelem aromája ✴︎

Nem kevés félelemmel léptem ki a főkapun, de ahogy egyre távolabb kerültem a Vörös Erődtől, kicsit megnyugodtam. Odabent nagyobb eséllyel felismertek volna, mint odakint, ráadásul a hömpölygő embertömegben könnyedén elvegyülhettem. Senkit nem érdekelt egy nincstelen, koszos kölyök.

Hamarosan letértem az útról, és az épületek között kanyarogtam tovább. Olykor megálltam, hogy megbizonyosodjak arról, jó felé megyek-e, és mielőtt beléptem volna a nyomornegyed területére, apró kezeim ökölbe szorításakor mély levegőt vettem, hogy bátorságot merítsek.

Egymás után róttam az utcákat, fáradhatatlanul küzdve azért, hogy Aegon nyomára bukkanjak. Figyeltem a körülöttem lévő hangokra, az elkapott szófoszlányokra, a hozzám közel sutyorgók elkotyogott titkaira. Folyvást koncentráltam, hátha megüti a fülemet a herceg szó vagy Aegon nevének említése, végül mégsem én találtam segítségre, hanem az talált rám.

Két fiatal lány haladt el mellettem, a lépteik sebesek voltak. Nagyon igyekeztek, hogy odaérjenek valahová, és fel sem figyeltem volna rájuk, ha nem hangzott volna el az egyikük szájából egy igencsak baljós kijelentés.

– Ha így folytatod, fejedet veszted. Már az előző fattyút sem kellett volna megtartanod. Az életedet kockáztatod az ő szórakozásáért – hadarta a lány, szorosan belekarolva a tőle jobbra lévőbe.

Az összes külvilági zaj megszűnt számomra, csak ők ketten maradtak. Minden porcikám és idegszálam azt súgta, hogy nem téveszthetem szem elől őket. Az Istenek látták az erőfeszítéseimet, most pedig válaszokat kínáltak nekem a kérdéseimre, és rám bízták, felfedem-e őket.

– Nem hagy sorsomra. Megígérte – vetette ellen a másik. Elvakultan hitt benne, hogy aki gyermeket nemzett neki, kiutat ad számára a nyomorúságból.

Ügyeltem rá, hogy mindvégig kellő távolság maradjon közöttünk. Nem akartam, hogy gyanút fogjanak, de azt sem engedhettem meg, hogy eltűnjenek a látókörömből. A szívem zakatolt, a figyelmem kizárólag rájuk összpontosult, így azzal sem foglalkoztam, merre és mennyit meneteltünk. Csak akkor eszméltem fel, amikor megérkeztünk a célhoz: egy bordélyházhoz.

Kis tájékozódás után rájöttem, hogy még mindig Rhaenys hegyén voltam, de már nem ugyanaz vett körbe, mint addig. Férfiak és nők gabalyodtak össze, a nyílt utcán nekidőltek egy-egy épület falának, és egészen illetlen dolgokat műveltek egymással, mit sem törődve a körülöttük lézengőkkel.

Fiatal és tudatlan voltam ahhoz, hogy megértsem, mi játszódott le előttem. Nem tudtam, miért térdelt egyik férfi a másik előtt, miért nyúltak annyian egymás ruhája alá, mi okból nyögdécseltek mindenki füle hallatára, és hogy volt bátorságuk egyes nőknek félmeztelenül, hátravetett fejjel hagyni, hogy láthatóvá és megérinthetővé tegyék a mellüket.

Émelygés fogott el, a zavarodottság és az értetlenség komoly nyugtalanságot ébresztett bennem. A hangok és a képek egymásba folytak, még ijesztőbbé téve a helyzetet, amibe belecsöppentem. Rettentő kényelmetlenül éreztem magam, így még azt sem bántam volna, ha megnyílik alattam a föld, és eltűnöm a semmibe – még az is kegyesebb sorsnak tűnt, mint továbbra is elviselni az elém táruló látványt.

Sarkon pördültem, megbarátkozva azzal a gondolattal, hogy el kell halasztanom Aegon számonkérését. Nem érdekelt más, mint hogy eltűnjek onnan, ám egyetlen lépést tettem meg, máris akadályba ütköztem. Lendületesen nekivágódtam a mögém settenkedő alak mellkasának, és az arra tett kísérlet, hogy hamar eltávolodjak tőle, csúfos véget ért.

A földön landoltam, a fenekembe fájdalom nyilallt. Riadtan kaptam a csuklyám után, és még azelőtt megigazítottam, hogy teljesen felfedte volna az arcomat. Levegőért kapkodva felemeltem a fejemet, hogy szembenézzek az útonállómmal, és kisebb megkönnyebbüléssel töltött el, hogy egy ismerőst fedezhettem fel benne.