Megjelölve

12. R É S Z

Addom

- Akarod tudni, hová megyünk?

- Igen - morogja az omega. - Már vagy egymilliószor megkérdeztem.

Nem tartottam számon, de egymilliószor elég pontosan hangzik. A parancsaim ellenére ez a kis élelmes omega magára vette, hogy néhány percenként felemelje a hangját. Minden alkalommal azzal emlékeztettem, hogy csendben maradjon, hogy megpaskoltam a vállam fölé hajló kerek fenekét.

De nagyon rövid a memóriája.

Vagy talán, csak talán, szereti, ha fegyelmezik, mint egy rossz gyereket. Abból ítélve, ahogy minden egyes éles pofon után egyre több és több lehengerlő illat áradt a lábai közül, azt mondanám, hogy ez a helyzet.

Mindenesetre, ahogy felmászunk egy magas, fűvel borított hegygerincre, a válasz a szüntelen kérdésére a szemünk elé tárul.

A város.

Területünk központja és a Forrás otthona.

- Rendben - mondom neki. - Nézd meg magad.

Megfordulok, hogy a hátam a város felé nézzen, és most már a vállam fölé hajoló omega is jól látja a célt, amelyet az alacsonyan járó reggeli nap aranyló sugarai megvilágítanak.

- Hűha - zihál elámulva. - Ez... ez gyönyörű.

Igaza van. A város valóban gyönyörű. Hazánk büszkesége. Régen épült, még a nagy változás előtt. A régiek elbeszélései szerint akkoriban elég csúnya volt - az égbolt füsttel és mérgező levegővel volt tele, ami eltakarta a napot. Annyi ember volt ott, hogy gyakorlatilag összezsúfolódtak, mint a hangyák, és semmi más nem volt csak szilárd kőbeton.

De most, egy évszázad után a város újra harmóniába került a természettel. Fák és füvek törtek elő, és nőnek az utakon, ahol egykor autók jártak. A tornyosuló acél- és üvegépületeket olyan vastag kúszó indák szövik át, mint egy Alfa csuklója. Fehér kócsagok rajai szárnyalnak a város kanyonjaiban.

Ez az otthonunk, és hamarosan ott leszünk.

- Tudod - mondja az omega. - Ha leteszel, akkor én...

Felüvölt, amikor újra megütöm a fenekét.

- Egyszer már elszaladtál - mondom neki. - Nem fogjuk ezt a játékot még egyszer eljátszani. Elviszlek magammal, és vége a vitának.

- Jól van - morogja, miközben kis keze hátranyúl, hogy megdörzsölje kipirosodott popsiját.

Hasker közeledik, és halkan megszólal.

- Főnök, az omega hője valami hevesen jön vissza.

Nekem nem kell mondania. Tökéletes kis fenekével a vállam fölé hajolva teljesen tudatában vagyok a lábai között terjengő csábító illatnak. Szinte elviselhetetlen.

Amikor tegnap először éreztem meg az illatát, a feromonjainak intenzitása a vágy vad mániájába taszított. Szerencsére Haskernek sikerült egy kicsit csillapítania az igényeit abban a barlangban. De igaza van, a hatása kezd elmúlni, és az ösztöne ismét erősödik.

És én nagyon jól tudom, hogy Hasker mire akar kilyukadni. Nem vihetjük vissza a városba így. Nem lenne fair a törzsbeli testvéreinkkel szemben. Először meg kell jelölnünk őt.

Ha egy omegát megjelöltek, többek között az illata is megváltozik. Ez az első lépés a kötődési folyamatban. Erről gondoskodnunk kell, mielőtt visszatérünk a városba.

- Elvisszük a barlangunkba. Nem akarom, hogy megzavarjanak.

Hasker bólint. Láthatóan alig várja, ahogy mindannyian, hogy végre oldódjon a feszültség az omegával.

- Barlang? -  kérdezi Freya, a vállamon csavarodva és vergődve. - Milyen barlang?

Sikít, amikor a kezem ismét egy éles és kielégítő pofon kíséretében lecsap a fenekére.

***

Néhány perccel később már halljuk a vízcsobogás halk folyását.

- Ez egy vízesés? - Freya kérdezi a vállamról.

Le vagyok nyűgözve. A füle majdnem olyan jó, mint az enyém. Abból a kevésből, amit hallottam róluk, a kívülállók állítólag sokkal kevésbé érzékenyek, mint mi, akik itt élünk a zónában. De azt is tudom, hogy Freya teste változásokon megy keresztül, ahogy a zóna ereje kondicionálja, és minél közelebb kerülünk a Forráshoz, annál mélyebbek és tartósabbak lesznek ezek a változások.

Lehet, hogy elméjében és gondolkodásmódjában még mindig kívülálló, de a teste már teljesen omega.

Hamarosan egy alacsony, erdős domb mögé érünk, és ott van előttünk a vízesés. Fehér vize lezúdul egy körülbelül harminc láb magasan fekvő szikláról, és belecsapódik az alatta lévő sötét medencébe, fehér habokkal kavarva fel a felszínt, és halvány szivárványban szikrázó ködfoltokat emelve a magasba. Az illatos fű egészen a medencét szegélyező fekete, vulkanikus sziklákig nő, amelyeket moha borít.

- Hűha - suttogja Freya a vállamra, miközben megfordul, hogy megnézze. - Ez tényleg egy vízesés!

Ahogy közeledünk, egy halászó kócsag megáll, hogy gyanakodva szemügyre vegyen minket, majd széles, szürke szárnyaira támaszkodva felemelkedik, és elrepül a fák fölött. Freya zihál a látványtól. Kíváncsi kis teremtés. Náluk nincsenek ilyenek, mint a vízesések és a madarak odakint?

Aztán viszont a maga módján az ő csodálkozása és kíváncsisága is inspiráló. Emlékeztet azokra a dolgokra, amelyeket túl gyakran veszek természetesnek.

Én és a testvéreim a víz szélére lépünk, és a környezetünket fürkészjük. Hasker, akinek a legerősebb a szaglása, megvizsgálja a levegőt, hogy megbizonyosodjon róla, nincs-e valaki a közelben. Nem akarjuk elárulni rejtett táborunk helyét. Bólint, jelezve, hogy egyedül vagyunk.

Freya töri meg a csendet.

- Oké - sóhajtja. - Ha már itt fogunk álldogálni, le tudnál tenni engem vagy két másodpercre? A lábam egész nap nem érintette a földet.

Vigyort villantok Haskerre és Kadmonra.

- Tényleg? - Kérdezem. - Azt akarod, hogy lerakjalak ide?

- Igen! Én csak úgy mondtam, mint egy miii- hé!

A kis omega visít, amikor könnyedén bedobom a tiszta medencébe. A szája tátva marad, és a lábai rúgnak, ahogy egy pillanatig a levegőben lóg, mielőtt csobbanással a vízbe csapódik.

Freya rövid időre elmerül, mielőtt visszatér a felszínre, a karjaival vadul csapkod, mint egy sérült állat. A szája levegőért kapkod, és eszembe jut a tompa fájdalom a golyóimban, amikor arra gondolok, mennyire szeretném érezni, ahogy azok a tökéletes ajkak a kemény farkam köré tekerednek.

Hamarosan.

De van néhány dolog, amit előbb el kell intéznünk.

- Segítség! - Freya kiabál, miközben eszeveszetten kapálózik és próbál fent maradni.