Megjelölve

10. R É S Z

Addom

A kis omega felnéz rám, kerek, könnyes szemei visszatükrözik a fák között a sápadt holdfényt. Még a sötét erdőben is szinte ragyog a világos bőre. Szebb, mint bármelyik omega, akit valaha láttam.

És sokkal nagyobb púp a hátamon.

Haskernek és Kadmonnak nem kellett volna elszakítania azt a láncot. Megkötözhettük volna éjszakára, hogy ne tudjon megszökni.

Mégis, az omegának tudnia kellett volna, hogy nem hagyhatja el a védelmünket. Legszívesebben ledobnám őt ide az erdő közepére, és megalázóan elverném. Megfegyelmezném a dühös farkammal, amíg nem tudja pontosan, kihez tartozik az édes kis pinája.

De itt nem biztonságos. Tegnap hagytam, hogy a késztetéseim eluralkodjanak rajtam, és nézd csak meg, micsoda bajba kerültem emiatt.

Nem. A verése várni fog.

Hasker és Kadmon befejezi a többi távolabbi alfa elűzését. Brutális, beltenyésztett teremtmények, akiknek nincs becsületük, hűségük vagy empátiájuk. Sokan közülük holtan hevernek a lábaink előtt. Mások, gyengén és a fájdalomtól nyögve másznak el a csatából.

Egyikük egyenesen Haskerbe kúszik, amikor az visszafordul. A zömök, kopasz Alfa lehajol, és a kezében, mint egy bilincs, megragadja a távolodó fejét. Egy gyors csavarással és a csont tompa pukkanásával eltörik a messzi földönfutó nyaka.

Az omega újra felsikolt. A csuklója körüli bilincsek összecsattannak, miközben felemeli a kezét, hogy eltakarja a száját.

Milyen különös kis teremtmény. Azok az undorító messzi földiek kíméletlenül kihasználták volna a testét, majd brutálisan lemészárolták volna. Mégis feldúltnak tűnik, hogy Hasker épp most ölt meg egyet.

- Csendet - morgom.

Mostanra az összes messzi földönkívüli elment. Mármint azok, akik képesek voltak elmenni. Kadmon és Hasker visszatérnek, és megállnak előttünk. Az omega lassan megpördül, és mindannyiunkat sorban szemügyre vesz, a szemei tágra nyíltak a rémülettől.

- Most már nem kell félned - nyugtatja meg Kadmon, lassan és tisztán beszél, hogy a kívülálló füle megértse a beszédét. - Mi majd megvédünk téged.

Kissé megnyugszik. Egyértelmű, hogy jobban érzi magát Kadmon mellett. Fiatalabb, közelebb áll a korához. És bár harcban nem kölyök, megjelenésében közel sem olyan félelmetes, mint én és Hasker. Adj neki néhány évet, és még több sebhelyet szerez.

Sőt, ahogy közelebb jön, rájövök, hogy a karján csordogáló vér egy része a sajátja. Egy csúnya vágást kapott a vállán.

- Jól vagy? - Kérdezem, és a sebére mutatok.

Kadmon bólint, és igyekszik mindent megtenni, hogy elrejtse a fájdalomtól való összerezzenését. Erős akaratú és bátor. Nagyszerű harcos lesz belőle, de még sokat kell tanulnia.

Hasker, aki sosem volt az érzékenység híve, morogva néz a fiatalabb alfára.

- Most már érted, mit mondtam arról, hogy a saját területükön kell felvenni a harcot ezekkel a távoli idegenekkel?

- Legyőztük őket, nem igaz? - Kadmon visszaszól.

Méghozzá indulatosan.

Hasker meghajol a fiatalabb alfa szemtelenségére. Egy pillanatra attól tartok, hogy még meg is üti Kadmont, ezért Hasker széles vállára teszem a kezem, hogy leálljon. Ő vonakodva teszi ezt.

Most nincs idő a belharcra. Mégis, nem engedem Kadmont ilyen könnyen ki a slamasztikából.

- Igen, legyőztük őket - morgom. - De csak együtt. Ha Hasker és én nem akkor érkeztünk volna, amikor megérkeztünk, azok a messzi földiek élve felfaltak volna titeket. És csak a Forrás tudja, mit tettek volna az omegával.

Ez persze nem igaz. Mindannyian nagyon jól tudjuk, mit tettek volna a messzi földiek. Megerőszakolták volna, amíg a teste használhatatlanul össze nem törik, aztán pedig megették volna. De nem kell ilyesmit hangosan kimondani. Nem, amíg a reszkető omega itt áll.

Kadmon megmerevedik, és ösztönösen közelebb húzza az omegát. Védelmező gesztus.

- Hol voltál, Kadmon? - Morgok. - Miért nem voltál a barlangnál?

A leghalványabb remegés a fiatal hangjában elárulja, hogy hazudik. Vagy legalábbis elhallgat néhány részletet.

- Nem tudtam aludni. A közeli környéket kémleltem ellenségek után kutatva. Mondtam Haskernek...

- Egész éjjel? - vágja közbe a második emberem. - Egész éjjel felderítettél? Már majdnem hajnal van, fiú. Gyerünk. Mondd el, mit csináltál.

Intek a kezemmel. Bár Hasker bosszúsága jogos, most nincs itt az ideje.

- Hagyjuk ezt - mondom. - Mennünk kell. A messzi földönfutók egyelőre elmenekültek, de lesznek még.

Bólintok az omega felé.

- És a hője visszatér.

Hasker bólint. Tudja, hogy igazam van. Mindketten éreztük a szagát, amint megérkeztünk. Friss pinájának nyers, szűkölködő szaga máris betölti a körülöttünk lévő erdőt. Jelzi minden Alfa számára a közelben, hogy készen áll a szaporodásra.

Ez az, ami őrületbe kergette a messze földönkívülieket. És ez az, ami a saját farkamat is acélkeményre keményíti.

- Kadmon visz téged - mondom az omegának.

Durván a fiatal alfa felé lökdösöm. Kadmon talán gyengéd lesz vele, de én nem leszek az. Tudnia kell, hogy ki itt a főnök. És meg kell értenie, milyen következményei lesznek az engedetlenségnek.

Hamarosan meg is fogja.

Egy kicsit nyikorog, amikor Kadmon felemeli, és a vállára dobja.

- És te, fiú - sziszegem. - Ne hidd, hogy elfelejtettem a lógásodat. Majd később kitalálok egy megfelelő büntetést.

Mindannyian elindultunk, észak felé. A szülőföldünk felé.