Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizenkilenc

Véget ér mára a tanítás, az eső azonban még mindig zuhog, és nem is tűnik úgy, mintha egyhamar elállna; az eget borító felhők sötétebbek, mint valaha.

Ellie-vel az utolsó óránk is közös, viszont mivel Deannel valamilyen programjuk van, már elbúcsúztunk, így egyedül sétálok végig a folyosón a szekrényemig, és elpakolom a dolgaimat.

– Drágaság – hallom meg az ismerős hangot magam mögül, mire megfordulok.

– Hát, te? – Bezárom a szekrényemet, behúzom a táskám cipzárját, és a kezemben szorongatva a telefonomat, várakozásteljesen nézek rá.

– Láttam, hogy egyedül vagy, és gondoltam, hiányzom – vigyorodik el, mire mosolyogva megforgatom a szemem.

– Önbizalomban még mindig nem szenvedsz hiányt.

– Meg az is eszembe jutott, hogy te már tudod a jelszavam, én viszont a tiédet nem. – Kiveszi a kezemből a telefonomat, és a magasba emeli, amikor utána akarok nyúlni.

– Nem a szülinapod az – szólok rá, amikor látom, hogy bepötyög valamit.

– Kár – húzza el a száját.

– Én viszont – kezdem lassan, majd gyorsan kiveszem a kezéből az ő készülékét – éppenséggel tudom a jelszavad. Ami azt jelenti, hogy bármikor belemehetek a telefonodba, és átnézhetem...

Felém nyúl, de nevetve elrántom a kezem, és elszaladok. A vállam mögött hátrapillantva látom, hogy komótos léptekkel jön utánam, és mosolyogva rázza a fejét.

– Add vissza a telefonomat – lép közelebb, én pedig abban a pillanatban hátrálok.

Csak nevetve nemet intek, majd halkan felsikítok, amikor egy jókora lépéssel beér, és felém nyúl.

– Akkor elveszem – jelenti ki annyira egyszerűen, hogy nem bírok nem mosolyogni a könnyelműségén.

– Álmodj, királylány – heccelem, de lehet, nem kellene, mert amint megmozdul, elszaladok.

Végigfutok a folyosón, és kilökve magam előtt a bejárati ajtót jut csak eszembe, hogy még mindig esik. Hátrafordulok, de már ott van a sarkamban, így nem habozhatok sokat. Kirohanok a szakadó esőbe, és a parkolóba beszaladva próbálok elbújni az autók között.

– Még mindig látlak, Ams – hallom annyira közelről a hangot, hogy önkéntelenül is felsikoltok, és megpróbálnék tovább futni, de egy erős kar fonódik a derekamra, és nem enged. – Megvagy – suttogja a fülembe, és a hangjától bizsergés fut végig egész testemen. – És ez is. – Egyik karjával továbbra is a mellkasához láncol, miközben lefeszegeti az ujjaimat a készülékről, én pedig hiába szorítom a mobilt, nem tudom megakadályozni, hogy ne vegye el.

– Tudod – fordulok vele szembe, és keresztbe fonom karjaim a mellkasom előtt –, ez így nem igazság, hogy az én telefonom még mindig nálad van.

– Már nem, leejtettem valahol– közli velem hanyagul, mire ijedten a szám elé kapom a kezem.

– Mi? Most komolyan? – Tekintve, hogy zuhog, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy tönkremegy. Vagy már tönkre is ment.

Igyekszem nem összeomlani és idegbajt kapni előtte, de nagyon is közel állok hozzá. Matteo pedig, mintha semmit sem venne észre az arcomon lejátszódó érzelmekből, csak biccent. De még mielőtt nekitámadnék vagy elküldeném a búsba, apró vigyorra húzódik a szája, és a zsebébe nyúlva lassan előhúzza a telefonomat.

– Seggfej! – vágok rá minden erőmmel a mellkasára, és dühösen csapkodok egészen addig, amíg el nem kapja a kezem.

– Nyugi már, Ams, csak hülyültem.

– Utállak. Szívből utállak. – Kikapom a kezéből a telefonomat, és hátat fordítva neki, indulatosan sétálok el.

– Ne már, gyere vissza – kap a kezem után, és visszahúz.

– Kérsz egy pofont? – emelem a tenyerem indulatosan, mire nevetve megrázza a fejét.

– Csak szívattalak. Ne vedd magadra, jó?

Kissé kimerülve pásztázom a vizes aszfaltot, és igyekszem figyelmen kívül hagyni, mennyire átázott a pulcsim és a nadrágom ebben a viharban. Haza kellene mennem átöltözni, mert ha még sokáig ácsorgok ebben az ítéletidőben, biztosan megfázom.

– Ams – nyúl az állam alá, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, én pedig önkéntelenül is a homlokába hulló vizes tincseire pillantok, melyekről az esőcseppek az arcán, az ajkain gördülnek végig, majd az álla vonaláról a nyakára csöppennek.

Ujjai az arcomra vándorolnak, érintésük alatt felforrósodik a bőröm, de ugyanakkor ki is ráz a hideg. Szó nélkül közelebb lép, én pedig képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, és úgy érzem, nem bírok betelni vele. Az arca minden egyes centiméterét végignézem, de pillantásom minduntalan visszavándorol ajkaira, és önkéntelenül is magam elé képzelem, mennyire tökéletesen passzolna az ívük az enyéimhez.

Még közelebb húzódik, az arcomat továbbra is a tenyereiben tartva. Nem bírok megszólalni, és nem is tudom, mit mondhatnék, mégis érzem, nem kellene azt csinálnunk, amit. Pedig igazából nem is csinálunk semmit.

– Azt mondod, utálsz, mégis az egyetlen dolog, amire képes vagy, az a szám nézése. – Annyira kegyetlenül őszinte a hangja, hogy teljesen kiránt a gondolataim közül.

– A kettő nem zárja ki egymást – próbálom elviccelni a dolgot, csak hogy mondjak valamit, de ő a fejét rázva hallgattat el.

– Ams – sóhajt fel kissé kimerülten –, csak ismerd be, hogy ugyanazt akarod, mint én. – Tekintetét az enyémbe fonja, és szinte belefulladok a mélybarna íriszekben hömpölygő vágy látványába. – Talán lehetne belőle valami.

Még közelebb hajol, de elrántom a fejem. Arcán megelevenedik a csalódottság, és a fájdalom annyi formája keveredik a tekintetében, hogy nem bírom tovább tartani a szemkontaktust. Elenged, és hátralép, nekem pedig szinte sírhatnékom támad, amiért ennyire elrontottam az egész pillanatot.

– Mikor? – Csupán ennyit kérdez. – Csak azt mondd meg, mikor... – Szinte már könyörög.

– Sajnálom – akad el a hangom, és bármennyire is próbálkozom, nem bírok többet kinyögni.

Ellépek tőle, majd még egyet, végül hátat fordítok neki, hogy ne lássam az arcát. Hogy ne lássam az érzelmeket az arcán, melyeket a visszautasításom okozott benne.

_________________________

to be continued
04/05

•

kedves olvasóim!
zajlanak az események, és még bármi lehet... remélem, elnyerte tetszéseteket, és köszönöm a folytonos támogatásotokat.

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3