Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizenhárom

– Mehetünk?

– Nem.

– Mármint kávéért – helyesbít, mire felsóhajtok.

– Ellie? – kérdezek rá, honnan is van tudomása a koffeinmániámról, mire bólint.

– Na gyere, te szépség – nyúl a kezemért, és az anyósüléshez vezetve kinyitja az ajtót.

Beülök a kocsiba, és hátradőlök az ülésben, miközben ő is beszáll, és beindítja a motrot.

– Hogy aludtál? – érdeklődik, miközben az autó fokozatosan gyorsul, én pedig elcsodálkozom, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit fog tőlem kérdezni. Túlságosan érdeklődő és figyelmes, és valamiért nem tudom, mit érezzek ezzel kapcsolatban. Hogy örülnöm kellene-e neki, vagy inkább hat... idegesítőnek számomra.

– Egész jól – felelem kissé szétesve, miközben igyekszem nem mutatni, mennyire is összezavar ez a szituáció.

– Jobb lett volna, ha én is ott vagyok, nem? – pillant felém kaján mosollyal az arcán, mire halkan felnevetek, és megforgatom a szemem. Visszatért a régi önmagához.

– Ha tudnád, mennyire hiányoztál – fokozom, és jólesik elvonatkoztatnom az előbbi gondolataimtól. – Azért ma este már tényleg jöhetnél.

– Szavadon foglak – figyelmeztet mosolyogva, miközben kiteszi az indexet, és behajt a Starbucks Drive Thru részébe. – Mit kérsz?

– Csak kávét – nyitom meg az applikációt a telefonomon, hogy gyorsan átfussam a kínálatot, majd Matteo felé tartva a készüléket rábökök a kijelzőre. – Ilyet, légyszi.

Bólint, majd leadja a rendelést, kiegészítve egy halom összeválogatott kajával.

– Matteo – bököm meg a karját. – Mondtam, hogy csak a kávé.

Hiába szólongatom, nem figyel rám, és befejezve a rendelést, előveszi a kártyáját.

– Én kifizetem magamnak – szólalok meg ismét, mert nem akarom, hogy ő vásároljon nekem. Egyrészt hülyén jönne ki, másrészt pedig már ismerem annyira, hogy tudjam, később valamilyen formában majd biztosan behajtja rajtam.

– Ams – fordul felém egy pillanatra, és a szemembe néz –, megoldom. És én fizetek.

Hátradőlök az ülésben, mert feleslegesnek érzem, hogy vitatkozzam vele. Továbbgurulunk, ahol kiadják a rendelésünket, vagyis a két kávét és egy halom zacskót benne mindenféle édességgel.

– Köszönöm – veszem át az italomat Matteótól, majd kissé kérdőn nézek rá, amikor a rengeteg papírtasakot is felém tartja. – Ez mi?

– A tiéd – feleli egyszerűen, mire megrázom a fejem.

– Én nem kérem.

– Ne idegesíts már, drágaság – sóhajt fel, majd amikor látja, hogy továbbra is csak a kávémmal foglalkozom, az ölembe pakolja a zacskókat, és továbbgurulva kihajt a Drive Thru részről.

A szememet forgatva kortyolok bele az italomba, miközben igyekszem türtőztetni magam, nehogy belekukkantsak a tasakokba, és Matteo felé fordulva figyelem őt, ahogyan az útra koncentrál, ujjait szorosan a kormányra fonva.

– Nem nézed meg, miket vettem neked? – pillant felém egy pillanatra, majd amikor látja, hogy őt figyelem, kissé csodálkozva néz a szemembe. – Mi az?

– Semmi – ingatom a fejem. – És nem – válaszolom az első kérdésére.

Csak biccent, majd újra az útra koncentrál, és ajkain óvatos félmosoly jelenik meg, mintha tudná, hogy néhány perc múlva úgyis megadom magam. És így is történik, a kíváncsiságomnak ellen nem állva lesek bele a papírtasakokba, egyesével végignézve az összeset.

– Tényleg mind az enyém? – kérdezem halkan.

Egyrészt nem akarom elfogadni, mert ő fizette ki őket, másrészt viszont attól félek, ha nem fogadom el, megbántom vele. És bár nem tudom, jelenleg miért ennyire a szívem csücske Matteo lelkivilága, azért mégsem akarok neki rosszat. Főleg a mai reggel után.

– Persze. – Nem magyarázza túl, és annyira őszinte a hangja, hogy nincs szívem ellenkezni vele. Kivételesen.

– És te? Nem kérsz belőlük?

– Nem.

– De így hülyén érzem magam, hogy csak én fogok ebből enni – bököm ki halkan, és igyekszem elvonatkoztatni attól, miket is gondolhat rólam ez után a mondat után. Butaságnak hangzik, mégis kimondom, mert azt akarom, hogy tudja, miért is visszakozom.

– Figyelj, Ams – kezdi, és egy másodpercre felém pillant –, nekem van más kajám. Rakd el őket nyugodtan. Tényleg. Nem kell feleslegesen idegeskedned.

Hálától túlcsordulva pillantok rá, és majd megszakad a szívem attól, ahogyan viselkedik velem. Nem érdemlem meg őt.

– Köszönöm – szólok halkan, mert a meghatódottságtól elakad a hangom, és úgy érzem, bármelyik pillanatban sírva fakadhatok.

Befordulunk a suli parkolójába, majd egy szabad helyet találva Matteo leállítja a motrot. Felém fordul, és mélybarna tekintetét az enyémbe fonja, egyszerre nyílt és zárkózott a pillantása. Mintha egy másodpercre látni engedtetné az érzelmeit, majd a következő pillanatban magába fordulna, elfojtva ezzel minden emóciót, hogy én se lássak belőle semmit. Egyszerre nyílik meg és zárkózik el, és fogalmam sincs, mit gondoljak erről. Ezért csak figyelem őt. Arca vonásait, hosszú pillái alatt ülő íriszeit, a halvány szeplőket az orrán, telt ajkait, sötétbarna tincsek fedte homlokát.

Majd pillantásom visszavándorol a szeméhez, és azt figyelem, merre is néz igazán. Mert többé már nem a tekintetemet tartja, hanem lejjebb kúszik... a számra. Az ajkaimat figyeli, és teljesen elfeledkezve önmagáról a szájára harap, mire valami bizsergető érzés kúszik fel a tarkómon, és mosolygásra késztet a bensőm. Óvatosan közelebb hajol, és megbabonázva mered előre, majd nagyot nyel, és lassan a szemembe néz.

Pontosan tudom, mit akar.

És hazudnék, ha azt mondanám, még nem fordult meg az én fejemben is hasonló.

Mégsem teszem meg, hiába lenne rá alkalom. Helyette elhúzódom, és óvatosan megsimítom az arcát, majd az ölemben lévő cuccokat felnyalábolva kiszállok a kocsiból.

Nem teszem meg. És nem azért, mert nem akarom.

Hanem mert képtelen vagyok rá.

_________________________

to be continued
02/23

•

kedves olvasóim!
remélem, elnyerte a tetszéseteket az újabb rész, és köszönöm, hogy elolvastátok.

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3