Érzelmek fogságában | mia cara I.

tizenkettő

– Mármint, ettetek... mit? – kezd el kérdezősködni, lassan formálva ajkaival a szavakat. – Egymást?

– Istenem, El – szakad ki belőlem a nevetés, amiért ennyire nem bír elvonatkoztatni a ténytől, miszerint egy lány és egy fiú zárt teremben csak egy dolgot csinálhat.

– Mel, mondj már valamit – elégeli meg a dolgot, és a hangja inkább parancsoló, mint kérlelő. – Miért kell minden egyes szót kihúznom belőled?

– Csak nehéz erről beszélnem – felelem halkan, miközben összeszorul a torkom, és egy pillanatra nem kapok levegőt. – De azért el akarom mondani.

– Úristen. Bántott? – Ellie közelebb lép, és az arcán már nyoma sincs az előbbi perverz gondolatoknak, helyüket az aggodalom váltja fel.

– Nem, Ellie. Kérlek, hadd mondjam el.

– Persze – bólint azonnal, és egy mozdulattal belakatolja a száját, majd jó messzire hajítja a képzeletbeli kulcsot.

– Nem volt semmi különleges, szimplán csak... hozott nekem szendvicset. Aztán látta, hogy tétovázom, úgyhogy a lelkemre beszélt, amitől elsírtam magam, mire ő megölelt, és aztán ettünk. Neki is volt szendvicse.

A földet bámulom, és hirtelen kiráz a hideg, ahogyan újra átélem az előbb elmesélt perceket. Egyszeriben újra ott vagyok az osztályban, újra Matteo előtt állok, és mélybarna tekintetébe fúrva a sajátom hallgatom a szavait.

Te szebb vagy, mint ő. Sokkal szebb.

Nem azért csalt meg, mert nem vagy elég jó.

– Nem azért csalt meg, mert nem vagy elég jó – idézem vissza hangosan a szavait, miközben óvatosan Ellie-re emelem a pillantásom. – Ezt mondta nekem. Szó szerint. És valamiért ez a mondat sokkal jobban kellett, mint bármi más.

– Jaj, Mel.

Ellie felém lép, és szorosan magához ölel. Lehunyom a szemem, és átkarolom a nyakát, miközben a hajamat simogatja. Megnyugtat a tudat, hogy itt van velem, és hogy nem reagált rosszul vagy úgy, ahogyan nem akartam volna. Egy átlagos pillanatot osztottam meg vele, ami számomra az egyszerűségéből kifolyólag mégis rengeteget jelent, és ő ezt tiszteletben tartva nem ad hangot semmilyen erős véleménynek. Pedig tudom, hogy lenne mit mondania. Ismerem őt annyira, hogy tisztában legyek vele, nem siklik el megjegyzés nélkül szinte semmi felett.

– Mel, figyelj – kezdi halkan pár perc elteltével, és látom az arcán, hogy amit most kérdezni fog, nem igazán lesz az ínyemre –, nekem miért nem mondtad el? Ezt az egészet. Azt, hogy nem eszel – böki ki, és óvatosan felém pillant.

– Nagyon hülyén éreztem magam miatta – suttogom magam elé, és igyekezem nem szétesni a bennem tomboló érzelmek súlya alatt –, és egyszerűen nem bírtam. Képtelen voltam az ételre gondolni, aztán meg már az volt bennem, hogy nem érdemlem meg, hogy egyek.

Ellie összerezzen, de továbbra is tartja a tekintetem. Aprót biccent a fejével, jelezve, hogy bátran folytassam, mire nagy levegőt veszek, de úgy tűnik, elfogynak a számról a szavak.

– Ezért nem ettem igazából, és Matteónak ez valahogyan feltűnt. Már tegnap is próbálkozott, de nem hagytam...

– Tegnap? Mikor? És hol? – Ellie kérdő tekintete eszembe juttatja, hogy a kondis incidenst sem említettem meg neki, hanem lerendeztem annyival, hogy „beszéltünk pár percet".