Érzelmek fogságában | mia cara I.

kilenc

A szobámban járkálva pillantásom a falra szerelt egész alakos tükörre esik, és nem tudom megállni, hogy ne szemléljem meg magam aprólékosan. Tudom, hogy csak elrontom az aránylag jó kedvemet azzal, ha a testemet figyelem a tükörben, akaratlanul is hibákat, hiányosságokat keresve magamon.
Sírásra késztet az, amit a tükörben látok, miközben lelki szemeim előtt megjelenik Rowan új barátnője és annak tökéletes alakja.

Mintha métereket zuhanna gyomrom, úgy érzem magam, ahogyan az ágyam szélére lehuppanva karolom át magam, és hagyom, hogy hajam az arcomba hullva fedje el könnyeimet. Egyszerűen nem tudok mit tenni, úgy látszik, nálam a sírás már napi rutinná vált.

Hirtelen elhatározással pattanok fel az ágyamról, és a lendülettől egy pillanatra még az egyensúlyomból is kibillenek. A szekrényemhez lépve kihúzom az alsó fiókot, és leggingset meg egy sport melltartót bányászok elő. Valahogyan magamra ráncigálom a ruhadarabokat, majd a csuklómról lehúzva a hajgumit felcopfozom a hajam. Elmegyek edzeni. Vagy legalábbis megpróbálok.

A konyhában telitöltöm az üvegem vízzel, majd cipőt húzok, felkapom a kulcsaimat és a telefonomat, és már indulok. Nem akarok sokat totojázni, mert azzal csak elvenném a nem létező kedvemet az edzéstől, így amilyen hamar csak lehet, elhagyom a házat, hogy ne legyen időm meggondolni magam.

Szerencsére nincs messze a terem, autóval kevesebb mint öt perc alatt odaérek, aztán már csak a kocsiban ülve próbálom összeszedni magam, hogy bemenjek az épületbe. Ami valószínűleg tele van emberekkel.

Mély levegőt veszek, és igyekszem lecsillapítani a heves pulzusomat, miközben kiszállok a biztonságot nyújtó járműből. Hirtelen nagyon elmegy a kedvem ettől az egésztől, és nem értem, hogyan is tudtam magam rávenni arra, hogy elhagyjam a házat. De most már mindegy, és tudom, rettentően csalódnék önmagamban, ha anélkül hajtanék ki a parkolóból, hogy betettem volna a lábam az edzőterembe.

Egy időben rendszeresen jártam tornázni, azonban abbahagytam, amikor összejöttem Rowannel. Azóta be sem tettem a lábam ebbe a fehér falú épületbe, ami amennyire hívogat, annyira meg is rémiszt, és azt kívánom, bárcsak Ellie is velem volna, és egy kis életet lehelne belém örök optimizmusával.

A pulthoz sétálva veszek belépőt, majd lepakolok az öltözőben, végül kicsit elveszetten állok meg a terem ajtajában, és szemügyre veszem a többieket. Szerencsére nincsenek sokan, és mindenki a saját dolgával van elfoglalva, így fel sem tűnik nekik, amikor belépek az ajtón, és a futópadok felé veszem az irányt. Gyorsan lenyújtok, mielőtt fellépnék a fekete szalagra, majd beállítom az időt és a sebességet, és futni kezdek. Hamar elfáradok, egyrészt mert már rég óta nem futottam huzamosabb ideig, másrészt pedig, mert az alváshiánytól a szervezetem kimerültségi szintje a szokásosnál is magasabban van.

Többször is meg kell állnom kifújni magam, de végül sikeresen teljesítem az eredetileg beállított távolságot, és megkönnyebbülten lépek le a futópadról. Nagyokat kortyolok a vizemből, miközben óvatosan körbenézek, megfigyelve a többieket. És ekkor majdnem félrenyelek, ugyanis a terem végében megpillantok valakit, akitől a szívem kis híján kihagy egy ütemet. És nem jókedvében, mivelhogy az illető engem figyel. Valószínűleg már percek óta.

Az üvegemet a kezemben fogva sétálok a terem túlsó végébe, és állok meg Matteo előtt.

– Miért bámulsz úgy, mint egy sorozatgyilkos? – kérem őt számon az előbbi pillanatért.