Érzelmek fogságában | mia cara I.

nyolc

– Mi van? – meredek rá kissé ingerülten, amiért ennyire nem tudom kontroll alatt tartani az érzelmeimet.

– Úgy tűnt, mintha sírnál – jegyzi meg, és mellettem elsétálva leül mögém.

– Nem sírtam – cáfolom meg azonnal.

– Oké.

Nem firtat tovább, aminek a körülmények ellenére örülök, mert nem lennék képes most emberi módon beszélni vele. Helyette Rowant figyelem, magam sem tudom, miért, miközben szinte élvezem a szívembe nyilalló percenkénti fájdalmat.

– Ams.

Valaki a nevemen szólongat, és egy kéz simítja meg a hátamat. Kábán emelem fel a fejemet a padomról, és a szememet megdörzsölve fordulok hátra.

– Hm?

– Elaludtál...

– Tudom – motyogom magam elé, miközben elfojtok egy ásítást. – Észrevette a tanár?

– Nem, szerencsére.

Tekintete az arcomat fürkészi, ahogyan a padjára rakom a karjaimat, és rájuk hajtom a fejem.

– Jól vagy?

– Kurvára álmos vagyok – felelem kegyetlenül őszintén.

Felém nyúl, és kisimítja a hajamat az arcomból, miközben én önkéntelenül is behunyom a szemem.

– Amelia – hasít bele a tanár hangja a levegőbe, mire ijedten fordulok előre. – Megismételnéd, amit mondtam?

– Amelia – suttogom magam elé, mert nem tudom nem kihagyni. – Elnézést, tanárnő – vágok bűnbánó arcot –, kissé lemaradtam.

– Figyelj az órán – néz rám megrovóan, majd visszafordul a tábla felé, én pedig megkönnyebbülten lélegzem fel, amiért aránylag ennyivel megúsztam a fejmosást.

Valahogyan sikerül ébren maradnom az óra végéig, és konkrét megváltás számomra a tanár szavába vágó csengőszó. Igyekszem hamar elhagyni a termet, hogy minél gyorsabban találkozhassak Ellie-vel, de valaki a karomnál fogva visszaránt.

– Mi az már megint? – veszek mély lélegzetet, amikor látom, hogy Matteo az. Ki más.

– Mi lesz így veled? – lép egyet felém, mire automatikusan hátrálok. A szemében az aggodalom halvány szikrája ragyog, és úgy szalad végig rajtam a tekintete, hogy abba még halványan bele is pirulok, bár remélem, nincs benne semmi olyan indíttatás.

– Így hogyan? Nem értem...

– Már az első órán elaludtál – kezdi. – Hogyan fogod kibírni a napot?

– Miért érdekel az téged? – támadok neki, pedig igazából semmi okom nem lenne rá. Szimplán csak érdeklődik, én mégis olyan vagyok vele, mint egy bunkó paraszt. – Ne haragudj, csak... – túrok idegesen a hajamba, de megrázva a fejét hallgattat el.

– Gyere ide – tárja szét a karját, én pedig egy pillanatnyi hezitálás után bele is vetem magam.
Szorosan magához von, és a hajamat simogatja, nekem pedig akaratlanul is elerednek a könnyeim. Nem igazán tudom, valójában miért sírok. Egy kicsit úgy minden miatt. Kezdve azzal, hogy utálom Rowant és az ő fejét bámulni mindennap, aztán, hogy úgy érzem, én vagyok a legcsúnyább lány a világon, hogy nem merek erről Ellie-nek beszélni, mert úgy érzem, túl sokat panaszkodtam már neki, és lehet, elege van a problémáimból. Aztán, hogy még mindig nem múlt el teljesen a fejfájásom, hogy rohadtul álmos vagyok, hogy hülyén áll a hajam, és hogy még kávét sem ittam ma reggel.

– Mel? – hallom meg Ellie hangját a terem túloldaláról, amint a padok között felénk igyekszik. – Mi történt? Jól vagy?

Elhúzódom Matteótól, és felkapva a táskám Ellie felé indulok, aki kissé értetlenül figyel minket. Megértem, miért.

– Menjünk – szólok oda neki, és kiviharzom a teremből.

Ellie utánam fut, miközben próbál szóra bírni, miért is rohantam el ennyire, de figyelmen kívül hagyom szavait. Magam sem tudom az okát annak, amit az előbb tettem, és nem akarok róla beszélni.

Mert az csak felidézné bennem, hogyan is éreztem magam Matteo karjaiban.

_________________________

to be continued
01/19

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy itt voltatok, és remélem, elnyerte tetszéseteket az újabb rész. köszönöm a rengeteg támogatást, amit tőletek kapok, hálás vagyok értetek 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3