Érzelmek fogságában | mia cara I.

nyolc

Annyira beleveszem a gondolataimba, hogy nem is tudom, mikor nyom el az álom. Csak órákkal később ébredek fel, könnyekkel az arcomon.

Rowanről álmodtam.

✧

– Jó reggelt, szépség – üdvözöl a barátnőm széles mosollyal az arcán, amikor hétfő reggel kicsoszogok a ház elé, és konkrétan bezuhanok az anyósülésre.

– Neked is – nyöszörgök, fejemet nekidöntve a háttámlának, miközben lehunyom a szemem.

– Na, mi ez a rosszkedv? – kíváncsiskodik rögvest.

Vidám tavaszi nap van, a gyenge napsugarak halovány fénye ragyogja be a várost, a levegőben virágpor illata száll, keveredve a madarak csipogásával. Minden gyönyörűnek hat, az én hangulatomon mégsem dob a táj szépsége.

– Hétfő van – felelem úgy, mintha egyértelmű lenne, miért is vagyok ilyen rossz passzban. Plusz a hétvégém sem telt valami fényesen, de erről most nincs kedvem beszélni. Fáradt vagyok, mert későn mentem aludni, az égvilágon semmit sem tanultam a mai írásbelimre, és még a hajam is szarul áll. Ráadásul azt gondoltam, melegebb van, így csak egy fekete spagettipántos topot vettem fel farmerrel, viszont reggelente még eléggé hűvös az idő, így tiszta libabőr a karom. Nagyjából ez minden, ami eszembe jut.

– Egy kis kedvcsináló Starbucks? – Ellie úgy érzi, orvosolnia kell a problémámat, amit egyébként értékelek, de most ez sem segítene.

– Csóró vagyok, El – motyogom halkan, miközben nagy az esélye, hogy a röpke öt perces úton fogok elaludni.

– Veszek neked, nem probléma – vágja rá, mire azonnal megrázom a fejem.

– Dehogyis. Amúgy is már ittam otthon egy kávét – csúszik ki a hazugság a számon, csakhogy minél hamarabb leszálljunk a témáról.

– Hát jó.

Pár perces csönd áll be közénk, amit csak jóindulattal lehetne annak nevezni, ugyanis a motor búgása és Ellie halk dúdolása alkotta egyveleg bár nem tartalmaz csevegést, mégsem üres. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ébren tartsam magam, és a szélvédőn kibámulva az előttünk közlekedő autókat kezdem el számolni, hátha ezzel a tevékenységgel elterelhetem a figyelmemet arról a tényről, mennyire kimerült is vagyok.

Beérünk a suliba, és elköszönünk egymástól, mivel nem közös az első óránk. Ellie biológiára megy, én pedig angolra. Ahol ott lesz Rowan és... Matteo is.

Lehajtott fejjel sétálok be a terembe, és leülök a hátsó sarok egy padjához. Körülnézek, a többieket figyelem, de szerencsére egyikük sem foglalkozik velem. Aztán, amikor Rowan lép a terembe, szinte mindenki elcsendesül, és kíváncsian várják, mi fog történni.

Direkt elkapom a tekintetem, és a telefonom kijelzőjét szuggerálom, arra várva, hogy becsöngessenek, és bejöjjön a tanár. Igyekszem ignorálni azt a fojtogató érzést, ami egyre csak nő a torkomban, és mély levegőt veszek, hogy megakadályozzam a könnycseppek legördülését az arcomon. A keserűség felemésztő érzése uralja egész testemet, és az egyetlen dolog, amire ebben a pillanatban vágyom, az az alvás. Lehetőleg jó pár évnyi.

– Minden oké, drágaság? – zökkent ki egy hang a gondolataim közül, mire felpillantok, bár úgyis tudom, ki áll előttem. Egyetlen ember hív csak így.