Érzelmek fogságában | mia cara I.

hat

– Mit szólsz ehhez? – tart maga elé egy bordó darabot, mire megrázom a fejem. – És ez? – Egy sötétzöld ruha következik, ami fájdalmasan rövidnek tűnik a számomra. – Ez passzolna a hajadhoz.

– Nem nagyon rövid? – nézek rá kétkedően, mire csak legyint egyet.

– Próbáld fel, aztán majd meglátod.

A kezembe nyomja a vállfát, majd a fürdő felé irányít, ahol pillanatok alatt belebújok a ruhába, és a tükörben megszemlélem magam. Spagettipántos, a dekoltázsa sem kicsi, az anyag szorosan simul a derekamra, és alig a fenekem alatt ér véget. Megpróbálom valamennyire lejjebb húzni, s miközben a tükörben forgolódom, akaratlanul is megtetszik a látvány. Merész az én ízlésemnek, mégis valamiért a szívemhez nő, egyszerre ad önbizalmat és lelkesedést az előttem álló estéhez.

– Bomba – mosolyog rám El, amikor kinyitom az ajtót, és néhányat előrelépve megfordulok a tengelyem körül. – Jól érzed magad benne?

– Azt hiszem – simítok végig az anyagon.

– Szupi, akkor már csak nekem kell találnom valamit.

Beletelik néhány órába, mire teljesen elkészülünk, megcsináljuk a hajunkat, sminkünket. Készülődés közben átbeszéljük az életünket, és Taylor Swiftet üvöltünk a mikrofonná avanzsálódott hajkefével a kezünkben. Ezért van az, hogy amikor hét előtt pár perccel megérkezik Ellie barátja, Dean, úgy érzem, elfogyott a létező összes energiám, és nem tudom, hogyan fogok még órákat ugrálni a bulin. Ellie-n persze nem látszik meg semmi, sőt lelkesebb, mint eddig valaha, így nem akarom őt lelombozni azzal, hogy kimerültségre hivatkozva nyavalyogni kezdek.

Halvány mosollyal ülök be hátra, miközben barátnőm az anyósülésre pattan be, és az ablakon kibámulva igyekszem felkészülni az előttem álló estére.

Az út nem hosszú, kevesebb mint tíz perc alatt odaérünk a házhoz, ami csak úgy remeg a hangos zenétől. A hatalmas kertben néhány ismerős diákot pillantok meg a suliból, amint kezükben műanyag poharat tartva beszélgetnek, vagy inkább üvöltenek egymással, ugyanis a zene hangerejétől alig hallanak valamit.

– Mel, gyere – ragadja meg a karom Ellie, amint kiszállok a kocsiból. Valószínűleg fél, hogy hirtelen lelépek, mert az arcomon átsuhanó érzelmeket figyelve megszólal.
– Jó móka lesz – biztat, majd amikor Dean mellé lépve átöleli a derekát, mosolyogva a barátja felé fordul.

Elindulnak előttem, én pedig az Ellie-től kölcsönkapott magas sarkúmban óvatosan lépkedve igyekszem utánuk. A házba érve szinte hátrahőkölök a rengeteg embertől, de szorosan Ellie-ék nyomában haladok, nem akarom őket szem elől veszíteni.

– Mit kérsz inni? – fordul felém a barátnőm, mire megvonom a vállam.

– Egy kóla jó lesz.

– Á nem, neked valami erősebb kell – határozza el, majd egy pillanatra eltűnik, de néhány másodperc múlva már ismét előttem áll. – Kezdjük, mondjuk sörrel.

– Hát, jó – bólintok, mert tudom, felesleges tiltakoznom. Elveszem tőle a poharat, és egy húzásra kiiszom a tartalmát. – Következő – nyomom a kezébe az üres műanyagot, minden mindegy alapon, mire Ellie döbbenten mered rám. – Ha csináljuk, csináljuk rendesen – vonom meg a vállam.