Érzelmek fogságában | mia cara I.

négy

– Elkísérsz, légyszi? – pillantok rá kérlelőn.

Sajnos nem közös az első óránk, viszont Rowannel igen, és úgy érzem, momentán semmi erőm nincs ahhoz, hogy szembenézzek volt barátom érzelemmentes személyével.

– Persze, drága – mosolyog rám, és belém karolva húz maga után. – Nem lesz semmi baj, ülj előre, hogy ne figyelhesd őt egész órán, és amint kicsöngetnek, újra találkozunk, és együtt megyünk matekra.

Folyamatosan bólogatok, magamban memorizálva szavait, miközben megpróbálom elhitetni magammal, hogy tényleg ilyen egyszerű lesz minden, mint ahogyan azt Ellie mondja.

Megérkezünk a terem elé, az ajtón bekukkantva látom, hogy a többség már bent van. Hirtelen elönt a stressz hulláma, és úgy érzem, szinte összegörnyedem a nagymértékű impulzus alatt, ami azt sugallja, fordítsak hátat, és menjek el innen.

Ellie azonnal felfigyel a tétovázásomra, és szigorúan megrázza a fejét.

– Nem, Amelia. Szépen legyőzöd minden kételyed, besétálsz a terembe, és megmutatod mindenkinek, hogy téged nem képes összetörni egy hülye fiú.

– Pedig így van. – Szinte lehelem a szavakat, annyira szánalmasan érzem magam a ténytől, hogy meg kell cáfolnom Ellie-t.

– De nekik erről nem kell tudniuk – feleli azonnal, majd folytatja. – Először elhiteted magaddal és a külvilággal, hogy minden rendben, s végül tényleg rendben lesz minden. Erről szól az egész.

– Te is tudod, hogy ez nem megy ilyen könnyen – jegyzem meg halkan, mire bólint.

– Tudom, mégis azt tanácsolom, próbáld meg.

Mély levegőt veszek, és egy „oké"-t préselek ki ajkaimon. Nagyon értékelem a legjobb barátnőm segíteni akarását, mégis úgy érzem, képtelen vagyok arra, amit tőlem kér.

Megszólal a csengő, mire El még utoljára megölel, majd magamra hagy. Összeszorult torokkal nézek utána, amint eltűnik a sarkon, alakját pedig felváltja... Rowan. Jaj, istenem.

Szinte nem is agyalok azon, mit teszek, lábaim mintha önálló életre kelnének, és mire észbe kapok, már az osztályterem közepén állok. A bent ülők felém kapják a fejüket, és másodpercekig csend honol a helyiségben, mindenki arra kíváncsi, hogyan is viselem a történteket.

Kikészít a fojtogató légkör, amibe csöppenek, és egy szabad helyre lehuppanva temetem az arcomat a tenyerembe.

– Na, mi van, hercegnő, nem bírod elviselni, hogy már nem vagy a szépfiúé? – hallok meg egy hangot a hátam mögül.

– Baszd meg. – Megremeg a hangom, anélkül válaszolok neki, hogy megfordulnék.

– Téged? Örömmel – vágja vissza, mire felemelem a kezem, és bemutatok neki. Idióta.

Rowan lép a terembe, s egy másodpercre szemkontaktust létesítünk, mielőtt elkapnám a fejem.

– Hé, szólj rá a volt csajodra, hogy moderálja magát – szólal meg ismét ugyanaz a srác mögülem. Matteo a neve, azt hiszem.

– Hagyjátok őt – kel a védelmemre Rowan, amitől még indulatosabbá válok.

– Már nem kell megvédened – közlöm vele, kihangsúlyozva a „már" szót, mellkasom lüktet az elfojtott fájdalomtól.