Hana Yori Gravitation

Huszonegyedik fejezet (+18!)

Hikaru és Koto kétségbeesetten keresték Kaorut. Már megnézték az összes szóba jöhető helyet, ahol a fiú elbújhatott. Benéztek az üres klubházakba, az alsósok, majd a felsősök épületébe is, de sehol sem lelték a fekete hajút. Hikaru még a könyvtár ablakain is bekukkantott, mert bár az iskolakönyvtár zárva volt, de ha Kaoru nagyon be akart jutni valahová, mindig megtalálta a módját. De nem látta őt. Még az üres területeket is átfésülték, de semmi.

– Hová a pokolba tűnhetett? – Hikaru nemcsak aggódott, de kezdett kissé mérges is lenni. – Az egy dolog, hogy Wen Tai és diákok elől bujkál, de ez több a soknál! Tudnia kéne, hogy anya aggódik miatta. Hogy mi is aggódunk miatta.

– Tudja ő azt, Hika – szólalt meg Koto, és most kivételesen ő volt az, aki próbálta lecsillapítani a párját. Megragadta Hikaru vállát, és maga felé fordította a barna hajú fiút. – Hidd el, tudom, milyen érzések kavarognak benned. Ha Haku tűnne el így, akkor én is felforgatnék mindent, hogy megtaláljam.

– Mi van, ha Wen Tai elkapta? – kérdezte idegesen Hikaru, nem is tudva, milyen közel jár az igazsághoz. – Tudod, hogy mire képes! Hogy mit tett Kaoruval, amikor New Yorkban voltunk. Ha akkor nem megyünk be...

Hikaru érezte, hogy Koto magához öleli. Nem sokszor fordult elő, hogy kettőjük közül a fehér hajú volt a nyugodtabb, hiszen mindig Hikarunak kellett őt megnyugtatnia. De nem akarta, hogy Wen Tai végül megtegye azt, amit New Yorkban nem sikerült neki, ami miatt az anyjuk kivágta és kitiltotta az unokatestvérüket a házból. Hikaruban még túl élénken élt az a kép, ahogy Kaoru nézett, amilyen állapotban volt. Félt Wen Taitól, de mégis képes lett volna engedni az idősebb fiúnak. Mert Kaoru azt szokta meg, hogy gátlástalanul mindenki kihasználhatja őt testileg, lelkileg, érzelmileg. Soha többé nem akarta úgy látni az öccsét, ahogy akkor látta. Kaoru nem azt érdemelte, hogy bárki rátaposson, mint egy használt lábtörlőre.

– Nem... nem akarom... újra... úgy látni őt... – Hikaru remegve kapaszkodott Kotóba, aki lágyan simogatni kezdte a párja haját, hátát.

Koto pontosan tudta, hogy Hikaru mit él át. Hiszen ő is ott volt akkor. És az egész alig másfél éve történt, azon a márciusi délutánon.

~*~

1993. március 20-a:

Hikaru és Koto gyanútlanul sétáltak be a Liu-család New York-i házába. Már három év eltelt azóta, hogy a házaspár befogadta a Kawanishi testvéreket, akik már egészen jól otthon érezték magukat a családban. Koto és Hikaru nagyon közel kerültek egymáshoz, de még nem igazán tudták, hogy is állnak a másikkal. Bár kerülgették egymást, rengeteg időt töltöttek egymás társaságában és néha egy-egy érintés és simogatás is megtörtént, de még egyikük sem volt teljesen biztos abban, mit is akarnak a másiktól. Talán pont ezért is töltötték a napot kettesben, hogy jobban megismerjék egymást. Ran Taonak különórája volt az egyik tanárral a belvárosban, míg Ji Zhang magával rángatta Hakut vásárolgatni és sétálni. Koto ugyan eleinte nem nézte jó szemmel a dolgot, de Liu asszony hathatós közreműködésére végül hajlandó volt elengedni az öccsét a lánnyal. Azzal a lánnyal, akiről sosem lehetett tudni, mikor gyújt, vagy robbant fel valamit. Bár való igaz, Hakut sosem bántotta, sőt, úgy tűnt, nagyon odavan a nála két évvel fiatalabb, szemüveges, halk szavú fiúért. De Koto mégis húzta az orrát, míg Hikaru el nem rángatta magával, hogy egy játékteremben múlassák a szombatot. Igazság szerint, lett volna tanulnivalójuk, de még Liu asszony is úgy volt vele, hogy a gyerekek néha szórakozzanak is. Elvégre most fiatalok, most kell megtapasztalniuk sok mindent, amire később talán nem lesz lehetőségük. Vagy azért, mert nem lesz idejük, vagy azért, mert már gyerekesnek fogják gondolni.