A Sötétség Legmélyén

3 Rész - Menekülés

Sehol senki. Kimentem a hátsó udvarra, de nem kellett volna. Klaus ott állt véresen. Mondjuk ez megszokott volt már tőle, hisz gyakran jött haza úgy, hogy csupa vér volt. Viszont most a nagybátyám és a nagynéném a földön feküdtek. Vagyis a hullájuk. Csikit elszomorodtam, hogy Freya is áldozatul esett Klaus játszmájának, de nem hibáztatom. Én se tudtam még kitörni belőle. De már nincs senki. Senki. Már csak ő, én és Rebeka maradtak. Egy pillanatra lefagytam. Nem mozdult a testem hiába akartam bármit is tenni nem ment. Nem tudtam mi van velem. De persze azonnal rájöttem. Nem először csinálja már ezt velem. Az a hideg, fagyos, érzelem mentes szem, amivel engem nézett. Megrémített, mozdulni sem bírtam. Féltem. Az egyik nagybátyám a földön vérző mellkassal, amiből egy tőr állt ki, a másik, ahogy az emelvény korlátja melletti széken ül előtte lévő asztalon egy puskával, teljesen véres fejjel. Végül Freya, Klaus lábánál, amint összeroskad. Hatalmas lyuk van a gyomránál.

-Nocsak kivan itt! Csak nem az édes pici lányom... - berúgott. Ez volt az első gondolatom. De ez nem meglepő. Állandóan ivott. Az volt a furcsa, hogyha józan volt. De sose volt ilyen. Viszont nem tudom, hogy mi válthatta ki nála ezt a viselkedést. Hiába az eszem nem hagyott nyugodni. Egyfolytában járt és járt megállás nélkül. Menj el, fuss. Gyorsan. Nem maradhatsz itt. Siess. Ösztönök. Mondhat akárki akármit én kevés dolgot ugyan, de ezt a túlélő mechanizmust nagyon utálom. Az ösztönökkel még nincs gondom mivel már a legtöbb dolog, amit csinálok az ösztönösen jön. De nem is értem. Már legalább több százszor meghaltam akkor mit féltenék. Nem halhatok meg hiába az lenne a legnagyobb vágyam nem tehetem meg. Több okból kifolyólag is. De a jelenlegi legfőbb problémám az Klaus.

Az embereknek van egy olyan furcsa gondolkozása, hogy ha valami olyan dolog történik, amire nem számítottak, vagy olyan szituációba kerülnek, ahol lefagynak egyszerűen nem tudnak mit mondani, szinte mindig ugyanaz történik. Ez most se volt kivétel, habár én nem vagyok ember.

-Miért? - ez egy automatikus kérdés. Tudni akarjuk miért történt meg velünk. És miért pont velünk. Mit tettünk, ami miatt ez történt. Mindig mindenki mindent érteni akar. Szerintem ez teljesen felesleges. Én, ha nem értek valamit vagy összezavarodok akkor egy ideig rágom magam rajta, gondolkodom, de ha nem tudom megfejteni akkor elengedem. De már réges régen elegem lett ebből a játszmából. Egy fog innen kikerülni és az én leszek. Ő tanított meg nekem mindent, amit tudok. És ezt felhasználom ellene.

-Mert kedvesek voltak veled. De te nem érdemled meg. Neked nem szabad... Nem szaba... Nem... - és megint megtörtént. Mint régen. Sarah halálánál. Összeszorítottam a szemem. Kedvesek? Velem? Hozzám se szóltak, ha nem lett volna muszáj. Nem akarom halni! Hazugság! Nem akarok hazugságot hallgatni! Hirtelen jövő és menő zaj, csattanás. Csak ennyit hallottam.

Az évek során, kínkeserves idő alatt csak túléltem. Nem tudtam mást tenni. A testünk egy olyan természetes mechanizmussal születik, melyet stresszválaszként vagy üss, vagy fuss válaszként ismerünk. Ezalatt az idő alatt megváltozik az ember. Márha én valaha is annak számítottam. De ez egy más kérdés. A lényeg, hogy megváltozik a gondolkodása, világ nézetei, emberekhez való viszonya vagy éppenséggel önmagához való viszonya. Rövid minden, ha elég időt adunk neki megváltozik, kifordul önmagából, megőrül. Nem is kérdés, hogy én mindenben különbözők az átlagtól vagy a normálistól. Ha ők nevetni akarnak rajtam mert különbözők tőlük, akkor én rajtuk fogok nevetni, hogy mind egyformák.

Elvesztettem az ítélőképességemet, hogy mi a jó és mi a rossz között a különbség. Elvesztettem néhány érzelmet, ami lehet, hogy igazából sohasem volt. Vagy lehet, hogy egyszerűen nem volt belém kódolva: Bűntudat, lelkiismeret, egy ember megölése utáni űr, őszinte nevetés, melegség, valahova tartozás stb. Minden. Eltűnt. Sok érzelem nevet, érzést is elfelejtettem. A mentális, lelki egészségemet inkább nem is említem. Egyedül Sarah tart életben (márha ezt valaki életnek hívja) és biztat, hogy ne adjam fel. Persze a feladás, meghátrálás nekem egyenlő a hibával, ami nem megengedett. Ezért nem is szerepel a szótáramban. Mindenkinek hatalmasnagy elvárása van felém. Amint valaki kimondja a nevemet arra asszociál, hogy ''tökéletesség''. Mindig ez van. Ez is az a kevés dolgok közé tartozik, amit utálok, de nagyon, az elvárások. Hisz senki nem veszi észre, vagy lehet, hogy csak nem érdekli őket, ha szomorú vagyok, senkit nem érdekel a fájdalmam, mert volt idő mikor fájt valami, de persze azt mindenki észre veszi, ha hibázok. Ezért inkább mindent megcsinálok jól és így nem lesz semmi probléma.

Azonban most, ahogy megint kinyitottam a szememet ismét itt vagyok. A valóságban. Talán az egyik nem megemlített hibám a gondolkodás. Sok mindent túlgondolok.

Megfordultam, mert nem akartam látni. Mégis csak az „apám" és akármilyen melegséget is éreztem belülről, hogy végre meghalt, úgy tanította, hogy a „család" szent és megmásíthatatlan. Kötelék, amit képtelen voltam megérteni. Igazán ragaszkodó, kötődő vagyok más dolgok iránt... Viszont eddig még csak Sarah volt az, aki ilyen. A fizikai tárgyak csak tárgyak. Meglehet szerelni, javítani és több van belőlük, de egy lélek egy testben, egy személy, egy ember nem javítható meg, ha tönkre megy. Belőle csak egy van.

De lehet, hogy rossz ötlet volt megfordulni. Ugyanis üveg volt az ajtó. És megláttam magam. Sikítani tudtam volna, de nem akartam. Már nem volt miért. Minden erőm tovaszállt.

Láttam bent valakit vagy valamit. De nem volt sok időm szemügyre venni ugyanis sikeresen mögém termett és megölte az ,,apámat" és magamba szívtam mindhármuk lelkét. Majd elindult felém. Nem ellenkeztem, nem is néztem hátra. Reméltem, majd engem is megöl. Már nem akartam élni.

De nem így volt. Megállt mögöttem. Engem a hideg rázott. Tehetetlennek éreztem magam vele szemben. Gyorsabban kezdett verni a szívem, amibe egy kicsit beleszédültem. Megfeszültek az izmaim, de mégis képtelen voltam megmozdulni.

És akkor hirtelen megcsapta az orromat a bűze. Halál szag lengte be az udvart. Nem tudtam eldönteni, hogy a hullákból vagy a valamiből mögöttem árad.

Nem szokásom félni. A stressz kifejezés alatt a testnek a lelki-pszichikai igényekre adott biológiai válaszreakciói, legyenek azok akár negatív érzelmek, mint a félelem vagy a harag, akár pozitívak, mint egy új házasság vagy egy gyerek megszületése. Amikor valaki egy olyan fenyegetéssel áll szemben, amikor pl. egy támadótól kell elmenekülnie, az az agyban a félelem érzelmét éli meg. A félelem az egy alapvető mechanizmus, válasz egy bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély.

Eddig csak Klaus tudott tényleges félelmet kiváltani belőlem. Nem igazán félek az ember dolgoktól, mint például: a halál, a kín vagy a szenvedés, a kitalált lények, szellemek, démonok és sok más agyszülemény. De ez a valamin tényleg rám hozta a frászt.

Az egyetlen dolog, amiben Klaus segített és megkönnyítette az életem, hogy nagyon sokszor éreztette már ezt velem. Ez idők alatt, kifejlesztettem egy módszert-e kezelésére. Félek, ez tény. De mindenki fél, és ilyenkor bújik elő a valódi önmaga.

Már készültem tenni valamit, mikor eltűnt ez az érzés. Az egész lényemet átható derűs, vidám és kellemes érzés az öröm árasztott el. Egyáltalán nem értetem miért. Azért, mert eltűnt az a valami, vagy mert Klaus meghalt vagy mert már csak Rebekával kell valamit kezdenem? Már majdnem szabad vagyok, olyan közel van érzem.

Hamarosan befog indulni a sztori. Már várom. 

kövi rész hamarosan!

Instagram: ladi_lili ha szeretnél tudni következő részekből részleteket

köszönöm, hogy eljutottál idáig. <3

xoxo

Elena