𝐙afírkék ＆ 𝐑ubinbarna (Sárkányok háza fanfiction)

5. 𝓔lrendezett örökségek

Az öcsém tekintete Ser Vaemondra tévedt, nem rám, így megnyugvás helyett csak még idegesebbé vált. Én is a Serre néztem, a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Félelem és türelmetlenség száguldozott az ereimben, és hirtelen rossz érzés kerített a hatalmába.

– Megszegted a törvényt, és több évszázadnyi hagyományt, hogy a lányod legyen a trónörökös – mondta Ser Vaemond, a hangja csöpögött az indulattól. – Mégis meg merészeled mondani, hogy ki az, aki megérdemli a Velaryon nevet? Nem! Ezt nem fogom hagyni!

– Hagyni? – kérdezett vissza a király. – Megfeledkezel magadról, Vaemond! – figyelmeztette aztán, ám ahelyett, hogy a Ser figyelembe vette volna nagyapám intelmét, sarkon fordult, és nyílegyenesen Luke-ra mutatott.

– Ez nem igazi Velaryon, és semmiképp nem az unokaöcsém – kiabálta Ser Vaemond, ügyelve rá, hogy kellőképp kihangsúlyozza a kijelentésében szereplő tagadószavakat.

– Menj a szobádba – szűrte a fogai közt édesanyám, ráparancsolva Luke-ra. – Ebből elég volt!

– Lucerys az én törvényes unokám – közölte a király –, te meg nem vagy több, mint Hullámtörő másodszülött fia.

– Ugyan a saját házad úgy irányítod, ahogy jónak látod, de az én házam jövőjéről nem dönthetsz – hadakozott tovább a Ser. – A házam átvészelte a Végzetet, és még ezernyi más sorscsapást. És vesszenek meg az Istenek, én nem fogom tétlenül nézni, hogy végleg eltörli ez a... – Ser Vaemond elhallgatott, mintha egy pillanat erejéig észhez tért volna. Luke-ról rám nézett, aztán Jace-re, végül ismét rám. Az irántunk érzett gyűlölete vasmarokként szorította össze az egész testemet.

– Mondd ki! – követelte Daemon, szándékosan tovább csigázva Ser Vaemondot. Az idegeim pattanásig feszültek, a bőröm bizsergett az újabb soron következő megaláztatás előszelétől.

– A gyermekei mind fattyak – kelt ki magából a Ser, elkorcsosult vadállatként ordítva az utolsó szót. – A lányod pedig szajha – fordult a király felé, mire szinte minden jelenlévő hüledezni kezdett.

Könnybe lábadó szemmel Aemondra néztem, aki ahelyett, hogy viszonozta volna a pillantásomat, azon nyomban lesütötte a szemét. Nem mintha együttérzést vagy kedvességet várhattam volna tőle, mégis sokkal rosszabbul esett, hogy még a tekintetünk összekapcsolódására sem méltatott.

– Ezért kivágom a nyelved – mondta nagyapám, miután álló helyzetbe küzdötte magát, és a nála lévő tőrért nyúlt. Tekintettel az állapotára, erősen kételkedtem benne, hogy képes lett volna rá, az mindenesetre végtelenül jólesett, hogy immár többszörösen is a védelmébe vett minket.

Ser Vaemondnak esélye sem maradt rá, hogy reagáljon. Jómagam csupán egy nagy, sötét foltot láttam, ami elsuhant mellettem, és mire tudatosult bennem, hogy nevelőatyám, Daemon volt az, már Ser Vaemond mögött termett, és a Sötét Nővér meglendült a kezében.

A mozdulataiban nem volt sem hezitálás, sem könyörület. Kíméletlenül félbehasította Ser Vaemond fejét, az élettelen test pedig tompa puffanással, súlyos zsákként terült el a kemény padlón. Luke kissé összerezzent, akárcsak én. Mindig tisztában voltam vele, hogy Daemon a végletekig képes elmenni, az elém táruló, brutális látvány mégis letaglózott.

– Megtarthatja a nyelvét – jegyezte meg Daemon, megtámaszkodva a fegyvere markolatán.

– Lefegyverezni! – kiáltotta a Segítő, mire a Nagycsarnokban tartózkodó néhány páncélos katona kivonta a kardját, és elindult Daemon felé.

– Felesleges – mondta Daemon, a ruhájába törölve a kard pengéjét, és mint aki jól végezte dolgát, visszavonulót fújt.

Helaena, akit nyilvánvalóan megráztak a történtek, a fülét befogva, heves légvételek közepette próbálta összeszedni magát. Nem volt könnyű végignézni, amint eluralkodott rajta a pánik. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy szoros ölelésbe vonjam. Szerettem őt, még ha akaratunk ellenére el is sodródtunk egymástól, de a körülmények nem engedték, hogy vigaszt nyújtsak neki.