Utódok pusztulása

4. Aticina Anusa és Adus Mushus

Aticina Anusa és férje Adus Mushus, akit barátai csak Sushmushnak hívnak, az alvilág lakói. Az angyal-démon-vámpír származású Aticina, becézve csak Ati, minden nap ugyanúgy indította napját, mint a többit. Mivel az alvilágban, ezen is belül Bélpoklos városban nem volt csatornarendszer. Ezért minden reggel első dolga volt, hogy a tegnapi bélsarat és egyéb savas folyadékokat vagy szemetet kidobálja a házból... az utcára. 

Emiatt a település nem volt túlságosan tiszta, sőt, bűzölgő kupacokban állt ott a hulladék, de nem tudtak mit kezdeni vele, már szinte házaikat is ebből építették fel, mert felújításra esélyük sem volt. Sőt, a tartógerendák is sokszor mindenféle tákolmányból készültek, ezért a hosszú életre való esélyük jelentősen csökkent.

Ezért nem járt itt sokszor Tenigea Csilgan sem, és választott inkább más helyet az üzletének. Ugyanis az itt élők leginkább barbárok voltak, alkoholisták, undorító emberek, akik a tisztaságot nem szerették, de szaporodni annál jobban. A beltenyészet is az egyik kedvenc elfoglaltságuknak számított.

Habár Aticina szép volt angyalhoz, démonhoz és vámpírhoz képest, szeme még is kifejezetten furcsa volt. Szürke íriszében két, fehér körbe foglalt pupilla kapott helyet, amelyek tekintetével együtt forogtak fel-le. Ki tudja, mit láthatott a világból, valószínűleg négyet, de mikor félig egyikkel, máskor másikkal. Majdnem kancsal volt, mint a nagy és pösze Tenigea Csilgan, oly sokszor emlegetett, drága szponzorunk.

De most nem ő volt a lényeg, hiába akarnánk ennyire Teni-t helyezni a középpontba! Igen, mi így is hívhattuk! Tehát visszatérve az angyal-démon-vámpír Aticina Anusára és kedves férjére, Adus Mushus démon-elf származású csodabogárra. Aki annyira nem is volt különleges, de közben mégis. Hiszen azok a sötét elfek, amikről egyes fantasy könyvekben hallunk, nem mások, mint levágott szárnyú démon és elf keverék gyerkőcök, akik az alvilág sötét lakóitól kapták bőrszínüket és agresszivitásukat. 

Miután Aticina izgalmakkal teli félméteres út során közvetlenül az ajtó elé öntötte a sok trutyit, visszament a házba, és lehuppant a Butus Desnatához hasonlóan értelmes Adus mellé, aki éppen a kandalló csatornát nézte... egész álló nap. Így nyilván érezhető az ő sebessége is, de nem csak az. Hiszen ezzel nem is lett volna baj, de hadart. Csak sajnálatos módon azt nem tudta, miről...

Sokszor mesélt a pestis ellen használt ufókról, az emlékező jetiről, a homeopátiás tevepatáról és egyebekről. Igazán jól ismerte a baromságokat, amelyeket állított. Így is a legmeglepőbb mind közül, az az árvíztűrő tükörfúrógép volt, amely egy különleges szerkezetet takart. Csak pár probléma volt ezzel. Szinte az égvilágon senki nem akart tükröket fúrni, ráadásul az árvíztől sem féltették ezt a gépet, inkább beledobták rögvest, mert haszontalannak bizonyult.

Ugyanis tudniillik, ez egy afféle lézersugarat bocsájtott ki, amely szinte mindent szétvágott, amit ért... kivéve a tükröt, mert arról visszapattant. Ezért ennek használatakor az egész ház ment tropára, így logikus módon, nem bizonyult túlzottan hasznosnak. Azonban az igaz volt, hogy Aticina és Adus háza előtt kisebb kupac szemét állt, mint másoknál. Mert a démon-elf gyakorlatilag gigászi lyukat, mérnöki precizitással megtervezett boltívet égetett a bejárati ajtót eltakaró hulladéktengerbe, így többnyire csak ők jutottak ki a városba és a boltba, s pontosan ezért nem haltak éhen. 

Továbbá az éhezési problémát is megoldotta, mert az alvilág, de leginkább Bélpoklos város lakosságának többségét szó szerint felvágta, metaforikusan félbeszakította, ahogy a beszélgetéseket szokás. Biztosan tapssal ünnepelnék, ha még élnének. De nem tették, ezért ismét szaporodhattak, végezhették kedvenc hobbijukat a szemétszállítással mit sem törődve. A megmaradtak továbbra is honoltak igazi kultúrájuknak, vagyis a semmittevésnek.

Kivéve Aticinát, aki dolgos egy asszony volt. Habár gyereke valamiért nem lehetett, talán, mert az írók így akarták, ezért ő a munkával pótolta be az anyasággal járó gondokat. Mert így legalább volt mit elhanyagolnia. Már mindenféle foglalkozást kipróbált, volt már festő, sajnos attól eltiltották, mert mindenfelé szülésről készített durva képeket, de már az ács mesterséget is kipróbálta, a szakács, DEHUSZ-os is, modell, matematikus, még rakéták röppályáját is neki kellett figyelnie, amit négy pupillájával "tökéletesen" megtehetett.

Néha a saját szemüregét figyelhette meg alaposan, pontosan ezért robbantott atomot teljesen véletlenül. Így most ismét munkanélküliként tengette a napjait, de utóbbi időben a szemétszobrászatnak élt az újrahasznosítás helyett. Ez természetesen senkinek nem jutott az eszébe, hátha kevesebb lesz a légúti megbetegedéses élőlények száma, hanem inkább nyomták a metamfetamint, az ópiumot, a ragasztó és benzingőzt. 

Miközben Aticina otthon volt, addig Adus egy sztriptízklubban töltötte napját. Egy különösen randa táncos ropta előtte, amely tökéletes volt a fogyókúrájához, ugyanis utána óriási hányadéktócsával fizette ki az elképesztő élményt. Miután a böszme sztripper végre leakadt róla, és keresett magának egy másik kuncsaftot, a férfi utat vágott magának a szeméttömegben, a már korábban emlegetett árvíztűrő tükörfúrógéppel, és elment, hogy megkeresse a memóriajetit. 

Az állat szőrét bundának akarta, amely elvilegesen emlékezett mindenre, amit valaha tapasztalt. Nem tudjuk miért akarna bárki is olyat, ami a saját ürülékére, bélgázára és egyéb mocskokra emlékszik, ami belekerült, s elrejtette memóriája mélyére mindet szagokkal, állagokkal, látvánnyal együtt. De Adus mindig is idiotizmusáról volt híres, így Aticinát meg sem lepte, mikor múltkor közölte vele, hogy majd ő elmegy egy szép napon, és levadássza a memóriajetit. A nő csak megrántotta a vállát, és utána egy kevéske sült burgonyával elfogyasztotta.

Addig Adus már a közeli tűzerdőkben kalandozott, ahol a Pokolcsillag fénye elérte sötét bőrét, ami szerencsére jól ellenállt a hőségnek és az USB-sugaraknak. Hamarosan meglátta a tüzesen kívánnivaló memóriajetit, ami odafordult nagy szőrös testével. Lángoló, bokros szeméremszőrzetével kilógott a tűzerdő tüzes tűzfái közül. Ametisztlilában tetszelgő szeme szinte megbűvölte Adust, aki egy pillanat múlva az életforma emlékeiben találta magát, azon is belül egy jó nagy adag kakiban. 

Hát szar ügy... Mármint, mi nem káromkodunk! És már így is túlságosan sok fekália referenciát helyeztünk ebbe a brutálisan kidolgozott, elképesztően vezetett könyvbe! Nem engedhetünk meg többet magunknak... vagy mégis? Miután Tenigea Csilgant legyőztük mindketten klüklopszszemezésben, ezután végre megengedte, hogy tovább folytassuk azt, amit teszünk, teljes nyugalomban és uralomban.

Miután Adus kimászott a nagy adag híg, barna, büdös, szagos... csokoládéból, a jeti újabb emlékbe repítette, ahol kishíján rátaposott egy gigászi aranytojást tojó csincsilla, amely éppen arra a helyre ugrott, ahol ő állt. Alig tudott elvetődni, és kikerülni a rövidke kis lábát. Tekintve, hogy ez a jeti emléke volt, ezek szerint őt is majdnem agyontaposta egy ilyen sárkány méretű szörnyeteg. Miután eloldalgott az ördögi lény, és Adus is kikerült az emlékek sokaságából, megnyomta az árvíztűrő tükörfúrógép ravaszát, hogy elsüsse a fegyvert. 

A memóriajeti azonnal szörnyet halt, de az íróknak nincs kedve tovább írni ezt a két karaktert, maradjon kis izgalom az olvasók képzelete számára is. Rzért inkább megyünk, és könyörgünk magunknak pár millió eurót Tenigea Csilgan csodálatos lángelmétől, feltalálótól, világhírű vándorkereskedőtől, akivel kapcsolatban alig említettük, hogy a Tenigea Csilgan sárkánypikkely-dzsúsz sebgyógyító krém is az övé.