Alice - Fynewood sorozat 1.

Tizenegyedik fejezet --- Alice

Shonn szemöldöke megrándul, és lenéz a barátnőmre, aki persze tetőzi a bajt, mint mindig.

– Mi az? Már nem tudsz piszoárba hugyozni? Vagy éppen havibajos vagy, és tampon kéne?

– Starla, fogd be – feleli gúnyosan, de meglepően higgadtan, már szinte kedvesen. – Nem veled akarok beszélni, hanem vele.

Rám mutat, és egyenesen a szemembe néz. Érzem, ahogy kifut a vér az arcomból. Szerintem ebben a pillanatban a hófehér fal is sötétebb, mint én. Shonn úgy vizslat, mint valami egyedi jelenséget, és közben különös lágyságot fedezek fel az arcán. Tekintetétől megdobban a szívem. Ismeretlen érzés ez, nem félelem, nem kíváncsiság vagy idegesség, valami más, amitől kiszárad az ajkam, és úgy remeg a gyomrom, mintha varjak serege reppenne fel benne. Károgva, elsötétítve az eget, és egyfajta komor szépséget víve a csendes tájba.

A gondolataim kusza halmazt alkotnak. Egyszerre varázslatos és gyötrő az érzés.

És ekkor megtörik a mozdulatlanság. Mintha Shonn ajka megrándulna, mosolyog. Lassan felém lép egyet, de Star a tenyerét a széles mellkasának üti, és ezzel megállásra kényszeríti.

– Majd beszél veled, ha akar.

– Van szája, elküld ő, ha nem kíváncsi rám. Alice?

– Szállj le róla.

– Mi vagy te, a szócsöve?

– Valami olyasmi. Köszönd meg, hogy helyetted dolgozott.

– És ha pont azt akarom?

Így lenne? Tudom, hogy meg kéne szólalnom, de képtelen vagyok rá. Úgy érzem magam, mint kiskoromban Rain mellett: összezavarodva és elveszve. Shonn ebben a pillanatban egy nagy rejtély a számomra, egyszerre barátságos, mégis ijesztő. Vajon melyik az igazi arca?

– Mi folyik itt? – csendül fel egy újabb hang.

Annyira Shonnt figyeltem, hogy észre se vettem a betoppanó Mrs. Hannovert. A kémiatanárnő vaskos csípőjére teszi a kezét, és kihúzva magát felnéz Shonnra.

– Mr. Robertson, ez itt a női mosdó. Legyen szíves azonnal távozni. – Shonn a tanárnőre tekint, majd újra rám. Habozása feltüzeli a kedélyeket. – Azonnal menjen ki!

Keserűség suhan át rajta.

– Csak eltévedtem – mentegetőzik.

– Ezt nem veszem be.

A tanárnő a fehér köpenye zsebébe mélyeszti a kezét, és egy kupac kisebb papírt halász elő, majd egy pirosat Shonn orra elé tol. Még a töritanár is csak figyelmeztető sárgát adott neki, a piros ennél többet jelent, bekerül az adatlapba, minden egyetem látni fogja. De a tanárnő nem ír semmit a lapra, üresen nyújtja át. Ez csak színjáték a részéről.

– Jelentkezzen a titkárságon – utasítja keményen.

Star felnevet, és teátrálisan a szívére teszi a kezét.

– Köszönjük, Mrs. Hannover. Az ilyen kukkolókat ki kéne tiltani az iskolából. Képzelheti, a földön fekve találtuk, amint az egyik fülke alá belesett, és közben a keze a gatyájában volt. Fogdosta magát. Undorító.

Shonn arca, mint a ringlispíl fordul, és tovasuhan a kedvessége, a zavara is, helyette visszakerül a lenéző harag, a bosszúszomj. Starra morog, majd újra rám néz. Tekintete követeli, hogy tegyek valamit.

– Alice, mond meg, hogy ez nem igaz.

– Mr. Robertson, ha most azonnal nem távozik, kap még egy figyelmeztetést is – mutat az ajtóra a tanárnő.

– Alice?

Shonn engem figyel. Még vár egy darabig, mielőtt csalódottan hátat fordítana, és távozna.

Mrs. Hannover büszkeséggel telve kidülleszti a keblét, és a szemüvegét kissé feltolva követi Shonnt.

A levegőt kifújom, megkönnyebbülten a falnak vetem a fejem, és a plafonra meredek. Ezt most megúsztam.

– Magyarázatot követelek – toppan elém Star, és megböki a derekam.

Ujjai a bordám közé mélyednek, mire meggörnyedek, halk, vinnyogó hangot adok ki.

– Hé! – szólok rá.

– Miért nem beszélsz vele? – kérdezi szemrehányóan. – Napok óta ezért nyafogtál. Itt volt az alkalom.

– Nem tudtam megszólalni. Nem ment.

– Láttam! Úgy betojtál tőle, mint egy csecsemő, ezért kötelességemnek éreztem megvédeni téged, de itt helyben körbejárom a plafont, mint valami démon, ha nem mondod el, miért kerülöd ilyen eszeveszetten.

Starnak nem meséltem a furcsaságokról, a Robertson család szétvert nappalijáról, ahogy arról sem, hogy Shonn szobája folyton zárva van, mintha valójában nem is ott lakna. Az egész házban egyetlen családi fotót sem találtam. Molly többször is kritizálta a mesélésem, szerinte Shonn jobban csinálja és állandóan őt hiányolja. Vele akarja az iskola-előkészítő feladatokat is megcsinálni, mert én pocsékul magyarázok. Ezek nem illenek abba a képbe, amiket Shonnról alkottam. Olyan, mintha nem is ott élne, és Molly szerint okos meg vicces. Valami nincs rendben körülötte, és ez a rejtély arra késztet, hogy más szemmel kezdjem nézni őt.

Hebegve az ajtóra mutatok.

– Te láttad, hogy néz rám?

– Két szemmel, mint a többi értelmes ember. Mégis mit hittél? Lehet, hogy kiakadt az esszé miatt, de most elég korrektnek tűnt.

– Tényleg?

– Akármekkora állat, egy lányt még ő sem ütne meg. Rád rivallt, de ennél többet sose tenne, hidd el.

– Pedig mintha te magad vádoltad volna nőveréssel az előző szünetben.

Star légiesen végigsimít a haján.

– Csak szívtam a vérét. Olyan könnyű feldühíteni. Tök jó móka.

– Te kattant vagy.

– Ugyan már! Ha tényleg képes lenne bántani, akkor sose mernék így kekeckedni vele. Szerintem már megszokta tőlem. A hétvégi bulin a kezembe nyomott egy tekercs szigszalagot, hogy befogjam. Ki visz magával szigszalagot egy buliba?

– Egy pszichopata, aki lányokat rabol?

– Vagy akinek van humora. Shonn-nak szinte kiesett a szeme, úgy bámult téged, és hidd el, minden volt, csak dühös nem.

Ebben lehet valami. De ha nem dühös volt, akkor mi?