Alice - Fynewood sorozat 1.

Nyolcadik fejezet --- Shonn

Bosszúsan összefogom az új holmikat a farmeremmel, és elfoglalom a fürdőszobát.

Rendbe szedem magam, bekapok két antidepresszánst, és nagy levegőt véve kilépek a fürdőből. Blair ott ül az ágyon, tűzpiros sportos fehérneműben, keresztbe font lábakkal jobb kezére támaszkodva, mintha Playboy fotózáson lenne. Egy tálca illatozik előtte, szendvicsekkel és gőzölgő kávéval.

– Gondoltam éhes vagy – kacsint bájosan, és hátra billenti aranyló fürtjeit.

Baromira éhes vagyok, és ez a tálca sokkal jobban vonz, mint Blair teste. Talán, mégis maradhatnék még egy keveset. Nekiesek a sonkás szendvicseknek, és úgy döntöm magamba a koffeint, mint napok óta a sivatagban kóborló ember a vizet. A szám teli van, és Blair álnokul kihasználja az alkalmat.

– Nem gondolod, hogy most már igaziból is járhatnánk?

Ja, járhatnál egyet, amíg nyugodtan megreggelizem.

– Mi van a pasiddal? – terelem a szót. – Azzal az egyetemistával vagy kivel, akivel chatelni szoktál.

– Carterrel? Annak vége, tiltottam. A többiek nem mondták?

A picsába! Az a netlovag lett volna a mentőövem, az egyetemista, normális, okos és ambiciózus férfi, akivel én nem vehetem fel a versenyt, és akit Blair megérdemel.

– Nem. Sajnálom – motyogom teli szájjal.

Ujjai a tarkómra vándorolnak, és egyre kellemetlenebbül fogadom a közelségét. Éppen eszek, a szentségit!

– Kiderült, hogy van barátnője.

– Hidd el, én se lennék jobb. Sőt, ne tégy úgy, mintha nem ismernél.

A szája kissé lekonyul az elutasítástól, de a szemével próbál továbbra is mosolyogni.

– Nagyon jól tudom, mikor melyik lánnyal, vagy lányokkal kavarsz. Tudom, hogy két napja kivel voltál, ahogy azt is tudom, hogy azóta rá se nézel. – Zavartan piszkálni kezdi a tálca szélét. – Nem gondoltál még bele, miért van az, hogy egy alkalomra használod őket és még a nevüket sem jegyzed meg, de hozzám két éve folyton visszajársz? Sophie szerint... és szerintem is, csak félsz elkötelezni magad.

Úgy tűnik, mindenki jobban tudja, mit érzek, mint én. Lecsapom a szendvicset, a kenyér szétmállik az ujjaim alatt.

– Mikor szereztetek pszichológus diplomát? – Ingerültség csendül a hangomban.

– Hé! – óvatosan simítja meg a karom. – Tévedtem, bocsánat.

– Vonzódsz hozzám, de ez nem szerelem. Ha szerelmes lennél, akkor nem bírnád elviselni, hogy mással láss – magyarázom.

– Úgy beszélsz, mintha tudnád, milyen is a szerelem.

– Azt tudom, hogy ha szeretsz valakit, akkor ki akarod sajátítani. – Ha odaadod a szíved neki, elvárod, hogy az övé nálad legyen, jutnak eszembe Clara szavai. – Egész idő alatt egyikünket se zavart, ha a másiknak volt valakije, és ez azt jelenti, hogy ami köztünk van, az csak szex. – Felpattanok. – Lépek.

Elnyílik az ajka, de mielőtt szólhatna, köszönés nélkül távozom.

Utánam rohan. A motorra felülve még látom a könnyeit, a reszketeg testét, ahogy a köntösét szorongatva áll az ajtóban.

A picsába!

Blair értetlensége felzaklat, de igazán nem ő keserít el, hanem az, amit érzek. Régen határozott elképzelésem volt a szerelemről, de Clara mindet felülírta. Ha még őt sem tudtam eléggé szeretni, hogyan tudnék bárki mást?