Alice - Fynewood sorozat 1.

Ötödik fejezet --- Alice

– Nekem a főzés a szenvedélyem. Egy gyorsétkezdében dolgoztam, piszkos meló volt, de a zöldségek, a húsok illata... – keresem a szavakat. – Gépiesen bántak az alapanyagokkal, pedig mindegyik olyan, mint egy üres vászon, ami arra vár, hogy valami csodát alkossunk belőle. És nincs is jobb látvány egy boldog, jóllakot embernél.

– A munka miatt nem végeztél egyetlen iskolán kívüli tevékenységet sem?

– Azok mind közösségi rendezvények.

Elmosolyodik.

– A zöldségek hallgatnak. Pocsék séf lennék, állandóan megvágom magam. Te nem?

Megrántom a vállam.

– Egy szakácsnak a kés olyan, mint írónak a toll.

– A száraz szavak szerint – a mappára bök – minden éven a tornaórák felére felmentést vittél, balesetre hivatkozva.

Gombóc nő a torkomban. Ebbe csúnyán beleszaladtam.

– Most mégis játssza a dokit?

– Ez nem játék. – Kemény, higgadt szavak. – Ahogy orvosi és kórházi jelentéseket hamisítani sem az.

– Nem hamisítottam! – védekezem a kelleténél több hévvel, és ezzel ismét elárulom magam.

Kérdően mered rám, tudom, nem szabadulok, amíg nem adok némi magyarázatot.

– Édesanyám még a légynek sem tudna ártani – kezdem a feszültségtől meg-megremegő hangon. – Soha nem bántott, se szóval, se tettel. Néha vágytam is rá, bárcsak ordítozna velem. – Dühösen az ajtóra bökök, és folytatom. – Ha az érdekli, miként szerzem a sérüléseimet, akkor azt az őrült focista barmot kérdezze, aki előttem volt itt, és akinek nem volt elég széles a folyosó ahhoz, hogy elférjünk rajta ketten. Nekem jött. Ma már másodszor. És pechemre mindkétszer ugyanazt a karom ütöttem be, szóval mára is lőttek a fekvőtámasznak vagy a röplabdának.

– A diáktársaid bántalmaznak? – kérdezi hitetlenül, és egyben aggasztóan. Úgy tekint rám, mint akinek a bántalmazás szó a homlokára van vésve, éppen csak azt nem tudja, ki írta oda.

– No... nem ezt mondtam. Csak... Maga terelte erre a beszélgetést – mentegetőzöm. – A konyha az én terepem, de azon kívül még a lépcsőn is megbotlom. Kétballábas és szerencsétlen vagyok, ennyi.

Dr. Dornan láthatja rajtam a zavarodottságot, tartása ellazul, tekintete még inkább ellágyul.

– Alice, csak beszélgetünk. Biztosra veszem, hogy otthon sosem ártanának neked, ahogy azt is tudom, hogy a diáktársaid ignorálják a jelenléted. Nekem nem kell magyarázkodnod.

– Oké, nem teszem. Hiszen mégis mit tehetne azon kívül, hogy meghallgat?

– Ha egy diákot bántalmaznak a társai, az igazgató elé kell vinnem az ügyet. Ha otthon bántalmazzák és veszélyeztetett környezetben él, akkor a hatóságokhoz kell fordulnom. De ha veszélyes lehet önmagára – erőteljesen megnyomja a szót –, akkor jövök én a képbe. Ha engedik.

Az önbántalmazás még rémálmaimban se jönne elő. Két tenyerem mögé rejtve az arcomat, mélyeket lélegzem.

– Maga tényleg pocsék egy doki – motyogom a tenyerembe.

– Te meg pocsék hazudozó vagy.

Felnézek, a férfi ajkán cinkos vigyor ül.

– Ha úgy ítélem meg, bárkit kötelezhetek terápiára. – Feláll, és az asztala fiókjából elővesz egy névjegykártyát. – De kiskorú esetében ez azt jelenti, hogy előbb a szülőkkel kell beszélnem, amit a te esetedben az iskola nem hagyna. Tegyünk a szabályokra! – Elém áll. – Ez a magánrendelőm címe, ahova bármikor jöhetsz, nem kell fizetned. – Az inge zsebéből előkap egy tollat. – A hátoldalára felírom a privát telefonszámom, azon bármikor kereshetsz. Nem kell tudnia róla senkinek, ez kettőnk között marad, és mielőtt perverznek neveznél, szólok, van asszisztensem.

Elveszem a névjegykártyát.

– Oké. Végeztünk?

– Remélem nem, de mára igen. Várom a hívásod.

Felállok és a nadrágom zsebébe csúsztatom a kártyát. Már éppen indulnék, amikor egy gondolat férkőzik az elmémbe.

– Miért olyan biztos benne, hogy otthon nem bántalmaznak?

– Édesanyád és édesapád mindennél jobban szeretnek.

Semmit sem értek, Dr. Dornan teljesen összezavar.

– Ezt miből gondolja?

– A Madisonnak nincs, és soha nem is volt ösztöndíjprogramja.

Ledermedek. Ez képtelenség! Anyám egy év alatt nem keres annyit, amiből egy fél éves tandíjat ki tudna fizetni. De akkor hogyan?