Alice - Fynewood sorozat 1.

Ötödik fejezet --- Alice

– Egy ilyen drága iskolának nem telik szociális munkásra? Azt hittem, kötelező a jelenlétük.

– Magániskoláknál nem.

A fejemhez kapok. A gazdagoknak miért lennének szociális gondjaik? Milyen ostoba vagyok! Vagy mégsem?

– Az ösztöndíjasok miatt sem?

Dr. Dornan ajka elnyílik, tekintetébe pillanatnyi zavar költözik, de gyorsan el is illan.

– Örömmel hallom, hogy boldogsággal tölt el a változás. Egy szerető apa aranyat ér.

– Gazdag lettem – mondom. Próbálom oldani a feszültséget.

– A lélek és a szív vagyona mérhetetlen. Ha azt nézzük, gazdagabb vagy a legtöbb diáknál. Ráadásul eléggé önálló lány vagy, ha jól sejtem. – Megvárja, hogy bólintsak. – Itt azt írják, a megbeszéléseken is te szoktál részt venni, nem a szüleid. – Ez már kijelentés, és kezdem összerakni a képet.

Hátradőlök. Egyből megértem a férfi idegességét.

– Az elmúlt három évben anyám egyszer sem tette be a lábát ebbe a csili-vili épületbe, még a szülőnapra vagy a kötelező szülői előadásokra sem jött el, és ha kell, írásban biztosítom az iskola vezetőségét, hogy apám is hasonlóan fog cselekedni. Nem teszünk kárt az iskola hírnevében. – Mire mindezt kimondom az idegtől reszket a gyomrom. Tudom, nem a doki tehet róla, a feladatát végzi, mégis ebben a pillanatban ő testesíti meg azt az elitet, akitől hányingerem támad. Felkapom a táskám és felállok. – Mehetek?

A férfi nyomozókat megszégyenítően szemlél, tekintete szinte a vesémbe mar. A fotelra mutat.

– Ülj vissza még pár percre, kérlek szépen.

– ¿Por qué? – Kérdésemre Dr. Dornan kukán mered rám, megismétlem. – Miért?

Mr. Dornan arca elkomorul, mire kényszeredetten visszaülök és várom, mi egyéb mondandója akadhat még.

– A titkárságtól megkaptam az aktádat, hogy tisztában legyek vele, kivel is kell ma találkoznom. Itt van világosan a családi körülményed, számos felmentés és az állami iskola bejegyzései. Egy élet, alig pár oldalban, száraz adatokban, de szerintem ezek csak morzsák. – Becsapja azt a nyamvadt mappát. – Ezek nem érdekelnek.

– Akkor mi érdekli? – Hangom megremeg.

– Az, ami nincs ide leírva. Hogy ki is Alice Ravin.

Összezavar a kezdeményezése, az az őszinte érdeklődés, amivel felém nyit, és keserű a szám íze, amiért szavaimmal meg kell bántanom őt.

– Hagyjuk ezt. Én nem... én az vagyok, ami oda le van írva. Ennyi. Olvasta a múltam, csak túl akarok lépni rajta és a mának élni. Nem akarom feltépni a sebeket.

Beleegyezően biccent, mintha pont ezt a választ várta volna.

– Nem az érdekel, ki voltál, hanem az, most ki vagy.

– Hát ez jó kérdés. Nem 'tom. Maga erre mit felelne?

– Na, nézzük csak – keresztbe veti a karját, a falra mered, majd rám. – Mindig is szerettem hallgatni az embereket. Éveken át tanultam, miként kell a szavak, a mimikák mögé nézni, hogy segíthessek másoknak. A szenvedélyem választottam hivatásnak. De észre sem vettem, és meghúztam a határokat. Amint letelt a munkám, bezártam az elmém, és pont azokat nem hallgattam meg, akik a legközelebb állnak hozzám. Jelenleg azon dolgozom, hogy ne csak egy iskolapszichológus legyek, hanem az a régi ember, aki meghall mindenkit, akit kell.