Alice - Fynewood sorozat 1.

Negyedik fejezet --- Shonn

– Jól vagy? – kérdezi aggodalmasan. Bólogatok. – Akkor maradj – kérlel lágyan.

– Most tényleg nem lehet.

Nem hisz nekem, ajka lefelé konyul, aggódhat, hogy elcseszem az életem, de ezen már nincs mit elcseszni. Blair csodás, napbarnított arca megnyúlik. Csak ezt ne! Ő majdnem mindig eléri a célját, és készségesen szoktam engedni óhajainak immáron második éve. Nem a barátnőm, útjaink mégis folyton egymás felé kanyarodnak. Ő nem meghódítani akar, a kegyeimbe férkőzni, hanem rosszabb, meggyógyítani. Megrémiszt, hogy egyedül ő érzi, hogy valami nincs rendben velem. Azt hiszi, a kedvessége és a kitartása majd megvált, de rohadtul téved.

Blair felé hajolva csókot nyomnék a homlokára, meglepetésemre elhúzódik.

– Az előbbi után nem. – Keserűen félre billenti a fejét.

A legtöbb lányt nem zavarja, ha előtte mással flörtöltem, de Blair más. Érzékeny, szenvedélyes, és megfontolt típus. Tökéletes, és ettől bevillan egy ötlet.

– Hogy állsz a gyerek témával? – szegezem neki a kérdést, de amint hangosan is kimondom a szavakat, már tudom, ostobán fogalmaztam.

Ajka szétnyílik, habozik, aztán nagyot nyel.

– Az előbb beszéltél meg egy randit azzal a ribanccal, most meg engem faggatsz a gyerekvállalásról? – csattan fel élesen. – Máris részeg vagy?

– Én csak... úgy értem, szereted-e a gyerekeket? Tudom, nincs testvéred, de elviseled a ricsajt, ezer kérdést, nyafogást? Ami a kiskölykökkel jár.

– Szeretem a gyerekeket, de nem is tudom. Sosem foglalkoztam kicsikkel. Miért kérdezed? Ugye nem valami gyerekzsúrt akarsz a nyakamba varrni?

Ekkor jut eszembe, hogy ha ő vigyázna a húgomra, akkor be kéne engednem a házamba, és azt igazi kapcsolatnak hihetné.

Megrázom a fejem.

– Shonn?

– Igen?

– Mi a gond? – kérdezi lágyan.

– Semmi. Felejtsd el, amit mondtam.

– Biztos jól vagy?

– Ja, tényleg. Később látjuk egymást.

Hónom alá csapom a bukósisakot, és elindulok a suli hátsó kijárata felé, mert a tornaterem melletti parkolóban tettem le a motoromat. Cigire gyújtok, és izmaim feszültsége azonnal oldódni kezd. Várok. Amikor meghallom az ebédszünet végét jelző csengőt, még egy szálat kirázok a megviselt dobozból, szorosan tartva ujjaim között elszívom és amint végeztem visszaindulok az épületbe. A folyosók csendesek, bakancsom dübögése visszhangzik, ahogy az új szárny felé tartok. Ide helyezték át a tanári irodákat, hála annak az adománynak, amit apám adott engesztelésül, amiért laposra vertem az előző töritanárt.

Megkeresem a 110-es ajtót, ez állt a tanrendem bal sarkába firkantva. Megállok előtte és sóhajtok.

Ezt is csak Willért és Mollyért teszem, emlékeztetem magam.

Még egyszer óvatosan körülnézek, hogy üres-e a folyosó. Kínos lenne, ha lebuknék, nem állnám a többiek faggatását, és képtelen lennék továbbra is fenntartani a jó kidolgozott szerepemet.

Mélyeket lélegzem. Higgadtnak kell tűnnöm, különben Dr. Dornan kiszúrja, hogy összezuhantam, és a francnak hiányzik egy újabb terápia.

Bekopogok.

Pofaszakállas, megtermett, középkorú férfi nyit ajtót, akire hirtelen alig ismerek rá. Úgy tűnik, a nyáron megszakította a borotvával való rendszeres kapcsolatát. Szemüvege megmozdul, ahogy meglepetten felszökik a szemöldöke.