Alice - Fynewood sorozat 1.

Második fejezet --- Shonn

A folyosón észreveszem, hogy a többi háló ajtaja nyitva, és az emelet még mindig csendes. Ez csak azt jelentheti, hogy a testvéreim már felkeltek, és lent reggeliznek. Se étvágyam, se kedvem találkozni velük.

Halk, óvatos léptekkel tartok lefelé a lépcsőn.

– Molly! – Az öcsém kiáltásától összerezzenek, mintha hangszóróval üvöltenének a fülembe. – Ne menj oda! Hallod? Molly! – Utóbbit már feszültséggel telve ordítja.

Molly derűsen kacag. Tiszta jókedve mindig mosolyt csal az arcomra, élettel tölti meg a sivár falakat. Will közben folytatja a kifakadást, de rajtuk kívül senki más hangját nem hallom, és ezt különösnek vélem. A nevelőnőnek kéne a kishúgom mellett lennie, és a házvezetőnő ilyenkor már rég rendre utasította volna az öcsémet a zajongásért.

Mit csinál a személyzet?

Kíváncsiságom győz, és mire észbe kapok, már le is érek a lépcsőn, átszelem a tágas közlekedőt, ott állok a puccos fogadóteret és a konyhát elválasztó antik boltozat alatt. A látvány felettébb szórakoztató, és zabos indulataimat önkéntelen mosoly váltja. Testem feszessége szűnni látszik.

Will négykézláb gubbaszt a konyhakövön, a pult mögül csak vékony lába látszódik ki. Molly úgy ugrálja körbe, mint aki éppen indián esőtáncot lejt, és tudomást sem véve rólam, egy hirtelen mozdulattal Will hátára veti magát. Látnom sem kell, Will nyögéséből, a puffanásból és a kinyúló lábából tudom, béka mód elterült. Nyomában habos víz kezd csordogálni a converse körül.

Gyorsan megfordulok, de alig érek el az ajtóig, aprócska ujjak tapadnak a kezemre. Megtorpanok és lenézek Mollyra.

Tekintetétől úgy rohamoznak meg az emlékek, mint megvadult méhek a kast védelmezve. Csípnek, szúrnak, és a torkom megdagadva levegő után kapok. Anyám szeme néz vissza rám, az ő mézszín fürtjei göndörödnek Molly pufók kis arca körül, az ő mosolya bujkál ajkán.

– A tászkád – szólal meg pöszén, és felemeli a félig üres iskolatáskám.

Elvenném tőle, de a lasagnedaraboktól nem csak Molly arca, ruhája és ujjacskái lettek maszatosak, hanem a táskám pántja is. Kezem megáll a levegőben, fintorogva felrántom a szemöldököm. A homlokom ismét hasogatni kezd.

– Ne merj lelépni! – Will nagy lendülettel közeledik felém. Arca vöröslik, cipője minden lépésnél cuppog. Az inge és a nadrágja is nedves és bűzlik a tisztítószertől. – Takarítsd fel a konyhát, amíg átöltözöm és megreggeliztetem Mollyt. – Hangja remeg az idegességtől, de szavai ugyanolyan megvetően csengenek, mintha csak apám szólna hozzám.

A hátamon futkos a hideg.

– Ez Miss Barrant feladata. Hagyd a picsába – felelem hanyagul, és elmarom Mollytól a táskám, immáron nem törődve a rajta csüngő ételdarabokkal.

– A szobája... – kezdi Molly, de Will rászól.

– Majd én!

Az ajtó felé indulok. Will elém toppan, megállít. Szálkás testét megfeszíti, kihúzza magát, így már majdnem olyan magas, mit én. Rövidre nyírt, gondos hajából egy hosszabb tésztadarab csüng le a füle mögé.

– Elegem van! Ezt most rohadtul el... – elharapja a szót, lenéz a húgunkra, és megfontoltabban folytatja. – Elrontottad. Beszélnünk kell.

Kerülöm a tekintetét és ellépnék mellette, amikor ismét megszólal.

– A cselédek felmondtak.

Kijelentése hidegen hagy. Elmondhatatlanul utálom, hogy a családom fizetett alkalmazottakból áll, akik ráadásul még a dolgukat is pocsékul végzik.