SZELÉNÉ by Athena Pallas

4. Fejezet

Egy gyors hétvége után eljött a várva-várt nap hétfője, ugyanis ez az első alkalom, hogy a délutáni csoportos foglalkozásra megyek. Szerencsére nekem nincs délelőtti óráim, csak du. 2 tanóra.

Egy gyors reggeli és átöltözés után megyek a szerkesztőségbe, a Cambridge Times-nál, eladom a cikkemet a főnökömnek, Sarah Jacksonnak. Egyébként Sarah temperamentumos, profi főszerkesztő, néha főnökként viselkedik. Házas és két kisfia van.

Amikor be érek a szerkesztőségbe, mindenki sürög-forog módjára dolgozik, akkor Sarah meglát engem és int, hogy jöjjek be. Én meg megyek be a kis helyiségbe, ahol egy csomó nyomtató és papír fogad. Sarah először ragadja meg a szót:
- Hogy sikerült a cikk leírása?
- Egészen jól. Itt is van. - válaszolok és odaadom neki a cikket.
- OK, lássuk. - átnézi hosszasan a cikket, viszont van két olyan dolog, amit érdemes áthúzni, majd felnéz. - Ez egészen jó, két mondatot áthúztam, de ez így mehet.
- Köszönöm! Mi lesz a következő cikk? - kérdezem.
- Arra majd jövő héten sort kerítünk rá. Addig is elmehetsz a dolgodra.
- Rendben. - mondom, és kilépek az ajtón. Ez gyors volt. Megyek haza, ebédelek és utána megyek a délutáni órákra és a programomra.

Az utolsó óra után megyek a 104-es teremben, ilyenkor a többség hazamegy. Felmegyek az emeletre, és egyszer csak összeütközök egy hallgatóval.
- Bocsánat, nem akartam. - mondom neki. De ebben a pillanatban meglátom őt, aki pénteken a folyosón állt velem szemben távol. A fiú barátságosan mosolyog és így felel:
- Semmi baj, én kérek elnézést.
Tovább ment volna a kijáratig, de inkább megkérdezi:
- A csoportos beszélgetésre mész?
- Igen, mi máshová. - válaszolok neki.
- Szerintem páran már fent vannak, mindjárt jövök én is. - mondja, és elmegy a mosdóig, én pedig erre ledöbbenek. Inkább kirohannék az egyetemről, de ehelyett tovább megyek a terem felé.

A 104.terem egy kisebb helyiség a többi teremhez képest. A közepén 6  szék áll egymással és egy nagy kört alkot. Ebben a pillanatban belép egy középkorú férfi és engem pillant meg. Piroskockás inget viselt és fekete farmernadrágot. Nem is látszik mogorvának, gondolom ő lenne Max.
- Szervusz. A beszélgetésre jöttél? - kérdezi. A hangja mély, de barátságos hangzású.
- Igen. Nem tudom, hogy mi a helyzet itt, de emiatt vagyok. - válaszolok félénken, de határozottan. A férfi elmosolyog, majd megszólal:
- Ne aggódj, még 4 előtt jönni fognak, ez egészen biztos. - majd gyanakvóan megkérdezni. - Nem te vagy az a görög lány aki epilepsziával küzd?
- Igen, én vagyok az. - válaszolok.
- Áh, mindjárt gondoltam. - feleli vidáman. - Örülök, hogy eljöttél hozzánk, Katerina kedves.
- Csak Alanna, kérem uram. - javítok.
- Ugyan, tegeződjünk Alanna. Szólíts csak nyugodtan Maxnek.
4-t szólalt a csengő és jönnek a többiek is, köztük a titokzatos fiú is. Azt hiszem, hosszú beszélgetésnek nézzünk elébe.

- Rendben, akkor kezdjük is el.
Hatan vagyunk összesen a teremben. Rajtam, Maxen, a fiún kívül egy ázsiai lány, és két afroamerikai ikerfiú gyűlt össze. Így kellemes társaságnak tekintem őket. Max kezdi el a beszélgetést:
- Köszönöm, hogy mindannyian eljöttetek a 2 órás beszélgetős foglalkozásra, ami a hátrányos helyzetű embereknek tartjuk. Mielőtt elkezdenénk, felhívom a figyelmeteket arra, hogy nincsenek rossz válaszok, és szabad hibázni. Ez segít abban, hogy tanulunk magunkról és egymásról is. És szeretném, hogy jól éreznétek magatokat.
Ez jónak tűnik. Köszönöm, Szeléné!
Max szelíden folytatja:
- Egy gyors bemutatkozással kezdjük, 3 kérdésre válaszolva: Ki vagy? Honnan jöttél? Mi a diagnózisod? - majd megköszörüli a torkát és folytatja. - Engem Max Curbynek hívnak, San Franciscóból jöttem és amputálták a jobb lábamat.
Nézem Max jobb lábát, és megrémülök egy pillanatra, aztán a bemutatkozás tovább megy.
- Szeretném, ha balról indulnánk. - mondja Max, és így történik.
Az ázsiai lány Akita Yukio, Japánról jött, beilleszkedési zavarai vannak.
Fekete, egyenes haja van és fehér a bőre.
Az afroamerikai ikerfiú Tom és Tony Patterson, Texasról jöttek, nekik is beilleszkedési zavaruk van, de a sziámi ikrekhez hasonlítanak. Sötét bőrűek és rövid a hajuk. De ez nem baj, mély tiszteletem a négerek iránt, akik jobb életet keresnek, mint mi.
Én következem:
- Alanna Priornak hívnak, Chicagoról jöttem, és epilepsziában szenvedek.
Mindenki bólogat mosolyogva, még a titokzatos fiú is. Most ő következik, a válasza meglep minket:
- David Prescott a nevem, New Yorkban nőttem fel, a helyzetem nem olyan, mint amilyennek gondoljátok. Engem bántalmaztak, az apám alkoholista, az anyám meghalt rákban. És csak egy dologtól félek a legjobban.
- Mi lenne az? Elmondod nekünk, nincs mitől tartanod? - kérdezi Max.
Ez engem is érdekel. Látom, hogy David feszélyezve érzi magát, de akkor is elmondja:
- Az állandó változás visszatérő pillanataira. Egyszer apám úgy jött haza részegen, hogy bement a szobában és elaludt. Nem láttam az arcát azóta, hogy eljöttem és emiatt vagyok egyedül.
Mindenki csendben van, és elgondolkodom. Hogy lehet valakinek ilyen élete? Végül Max megtöri a csendet:
- Semmi okod félni a változástól. Ez velünk érkezik és megy el. De miért is? Valaki elmondaná Davidnek?
Senki sem felel elsőre. Talán része is lehetek az egésznek, ha kimondom, ezért én szólalok meg:
- Mert néha a változás jóra vagy rosszra sül el, csak meg kéne tapasztalni. Ha volt valami rossz dolog, tovább kell lépni a következő részre. De ha jó, érdemes átélni.
- Így van. - bólogat Max. Mindenki is egyetért, David pedig elmosolyodik, majd a következő pillanatban már én is.

Este 6 óra tájban végzünk, és akkor mindenki szétszéled. Épp kimegyek a kijáraton, amikor a hátam mögött valaki megszólal:
- Várj csak!
Ebből tudom, David az. Szembe fordulok, látom őt. Azta, magas és jóképű.
- Igen? - kérdezem.
- Csak még akartam köszönni, amit mondtál nekem.
-Ugyan. Így működik az élet. - aztán közelebb megyek. - Sajnálom, hogy így történt.
- Semmi gond. Már túl vagyok rajta, van hogy el is felejtem, van hogy nem. Tőlem függ. - mondja.
Sokáig állunk egymással szemben. Nem tudom, hogyan, de fura módon látom őt a folyosón. Mindegy, csak képzelem.
- Most haza kell mennem.
- Rendben. Szeretnéd, ha jöjjek veled? - kérdezi David.
- Igen, nem zavar. - felelek.

A lakásomhoz hazafele csendben sétálunk. Hideg az éjszakai levegő, de így is melegem van. Lehet, hogy elpirulok, de nem veszi észre. David töri meg a csendet:
- Szóval, Alanna Prior. - kezdi. - Láttalak múlt pénteken a folyosón. És furcsa voltál számomra. Ez is a betegséged része?
- Igen. 4 éves korom óta az egyedülléttől.
- Miért? Hogyan történik?
- Ha egyedül vagyok, rám tör a roham, és furcsa látomásaim lesznek... tudom, bolondság, és az is vagyok. - mondom.
- Nem, nem vagy az. Számomra nem. - mondja David. - Gondolom, emiatt jöttél el a maira.
- Igen, Reyes kért meg rá.
- Értem.

Elérünk a lakásomhoz. Ledöbbenek, amikor szembefordul velem, majd kérdezi:
- Van kedved sétálni velem a parkba holnap?
- Nem tudom.
- Hogy érsz rá?
- Úgy délelőtt suli, délután szabad vagyok. Hacsak a szüleim nem hívnak fel.
- Az kicsit fura lenne. - feleli humorosan.
- Cseréljünk mobilszámot!
- Rendben. - És így történik.
Mielőtt bemegyek, David megszólal:
- Alanna?
- Igen?
Erre elmosolyodik: - Csak még egyszer akartalak látni.
Most már én is elmosolyodom.
- Jó éjt, David!
- Jó éjt, Alanna!
És így megyek be a lakásomba, vigyorogva, majd elalszom.