Lobbanékony Páros

Kitty Carter szemszöge

Tudom, hogy nem kellene ezt a nyugodtságot és békét éreznem, de könyörgőm ő Simon, többet tud rólam mint bárki más, az egyik legközelibb ember ez életemben, nem csoda, hogy így érzem magam, attól hogy az erősen zakatoló szívét hallgatom.

Hatalmas ujjai körbe ölelik a hozzá képes kicsi kezem. Lábaink összefonottak, csupasz mellkasa fejem alatt fel-le emelkedett egyenletesen. Másik keze derekamat fogta körbe, szinte minden porcikánk összeért, én pedig nem találtam olyan ijesztőnek így a sötétet. Rég éreztem ilyen biztonságba magam, mintha Simon ráparancsolt volna az összes árnyram, úgy váltak ködé.

A férfi mintha megérezte volna, hogy fent vagyok, lassan ébredezett. Azt se tudom mennyi az idő talán hét óra, az is lehet hogy még csak hat.

-Mi a baj? Újabb rémálom? -virrad fel zaklatottan amire mosolyogva megrázom a fejem. Úgy láttom őt se zavarja, ha így maradunk úgyhogy én se mozdulok meg.

-Simon...-szólítom meg de hangom még ugyanolyan rekedt mint az övé, talán egy kicsit halkabb is.

-Hm? -hümmög miközben megpróbálja kinyitni szemeit. A szemüvege nélkül arckaraktere csak még élesebb, az állkapcsának vonalán legszívesebben végig húznám az ujjam, hogy megnézzem vág-e.

Végig csodáltam minden egyes centimétert az arcán, amitől olyan meleg érzés szabadult fel alhasamban, aminek nem lett volna szabad.

-Sajnálom, hogy felébresztettelek! -kezdek el szabadkozni, amire a fali órára néz.

-Semmi baj, még aludhatunk egy kicsit, fél hat van! -fordul felém, majd a kezem elengedve karol át és húz ölelésébe.

-Mármint nem most...-motyogtam zavartan, amire végre kinyíltak a barna íriszei.

-Sajnálom, azt hittem tudom kontrolálni! -folytatom az önostorozást, amire elnémít.

-Örülök, hogy felébredtem! -vallja be. Összeráncolom a szemöldököm. Hazudós!

-A szívem szakadt, meg ahogy láttalak szenvedni és képtelen vagyok belegondolni, hogy ezt egyedül kelljen végig csinálnod! -szavai váratlanul értek, és nem tett jót az sem, hogy derekam körüli keze lassan simogatni kezdte a pizsamám anyagát. Ami egyeltalán nem olyan, mint a nővéremé, nem selymes, nem elegáns, inkább csak egyszerű, egy fekete hosszú póló amit sógortól csórtam, mert én elfelejtettem hozni és a legutóbb ugye Simon ingje volt ami, segítséget nyújtott ebben, de utána már eszembe jutott, hogy balfék módjára nincs pizsim, úgyhogy kérnem kellett egyet Ryantől, mert haragudtam épp Simonra és a sógorom pólója amúgy is normálisabb, mintha a legjobb barátom felsőjét hordanám.

-Egyedül szoktam! -rántom meg a vállam. -Legalább is addig ameddig Anne, nem jelenik meg és segít! -szépítek rajta, és szemébe pillantok, de nem túl sok mindent tudtam leolvasni arccáról. Simont elég nehéz megfejteni, az érzések nem az erőségei, még is mindig a legjobb támasz ha szüksége van rá az embernek.

-Szoktad? -kérdi, miközben csillogó szemei, a napfelkelte halvány fényei miatt nem lettek volna ilyen tisztán láthatóak, ha nem lett volna közvetlen mellettem.

-Sokszor vannak ilyen álmaid? -kérdi de tekintette még mindig meleg és kedves, ebben a pillanatban úgy éreztem, soha többet nem tudna senki se ártani nekem, nem ha Simon ott van.

-Szinte mindennap! -szegem le a pillantásom, mert tudom ez mennyire szánalmas. Nem tudok tovább lépni és szinte mindenkit zavarok ezzel a defektemmel.

-Oh kis boszim! -becenevemre elmosolyodtam.

-Mióta tart ez? -hangja hozzá nem megszokott módon annyira édes és gyenge volt, mintha nem is az a Simon lenne akit mindenki ismer, sokkal inkább egy újabb, aki hajnalban jelenik meg és reggelre köddé válik, mintha nem is lett volna soha.