Beginning of the end II. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Tűzhalál

Az amúgy fél órás utat Nathan negyed óra alatt tette meg.
Amint leparkolt a kórházban, kikapott az autóból, és karjában vitt be a sürgősségire.
A pultnál ledarálta, hogy mi történhetett, egy hazugsággal körített lépcsőről leeséssel elfedve az igazságot. Mégsem mondhatta, hogy ezreket mészároltunk le a közös erőnkkel, és közben rándult össze a méhem.

A recepciós hölgy nagyon készségesen viselkedett. Azonnal előrevett, és elintézte, hogy egyből egy rendelőbe vigyenek. Gondolom, nyakig véresen nem festhettem túl biztatóan.

Ugyan oda Nathan már nem jöhetett be velem, de szinte biztosra vettem, hogy egész végig erőszakosan az ajtó előtt toporgott.

 Odabent levetkőztem, majd felfektettek a vizsgálóasztalra.
A doki hüvelyi ultrahangon keresztül állapította meg, hogy igazam lett. A gyermek nem maradt velem. A sokk rátelepedett az agyamra, amikor ténnyé alakult az amúgy is nyilvánvaló.
A gyilkos újra lecsapott.

Az agyam ellepték a negatív gondolatok, ahogy az orvos közölte velem, hogy itt bizony műtétre lesz szükség ahhoz, hogy eltávolítsák a méhemből a nem kívánatos maradványokat, és kitisztítsák azt.

Az volt az igazság, hogy nem teljesen értettem, miért mondta ezt, mert minden elhomályosult előttem abban a két percben, míg hozzám beszélt.
Teljes testben remegtem, amikor behívott egy betegápolót, és közölte vele, hogy hozzon egy tolószéket, mert azonnal elvégzik a beavatkozást.

Életemben talán háromszor tartózkodtam kórházban, abból egyszer voltam érintett a kezelésben, amikor kiszedték belőlem az autóbaleset után a szilánkokat. Illetve, amikor megszülettem. Habár kezdtem kételkedni benne, hogy valóban kórházban születtem-e, vagy engem is a pokolban hozott világra az édesanyám. Sajnos már nem volt mód rá, hogy megkérdezzem tőle.

Nagyokat nyeltem, ahogy belemásztam a kerekesszékbe, és az érkező férfi nagy lendülettel kezdett előrefelé tolni a folyosón. Sehol sem láttam Nathant, amitől még jobban felszökött a vérnyomásom. A szívem eszeveszettül hevesen dobogott a rettegéstől.

A várón áthaladva találtam rá a szerelmemre. Egyből mellénk rohant, majd megfogta a kezem, és végigkísért az úton amerre haladtunk.
Egy szót sem szóltam hozzá, biztos voltam benne, hogy mindent hallott, amit kellett.

A műtétet altatásban végezték. Talán életemben nem aludtam olyan jót, mint abban az egy órában, amíg mesterségesen kiütöttek.

Elgondolkodtam rajta, hogy talán többet kéne beavatkozásokra járnom, addig is legalább pihentem egy keveset. Nem, mintha szükségem lett volna rá. Csak az agyam fáradt el általában.


***


Egy kórteremben tértem magamhoz. Sokat pislogtam, amíg teljesen kitisztult a látásom.
Azt hiszem, még egy kicsit a belém fecskendezett altató hatása alatt lehettem, mert egyáltalán nem éreztem magam rosszul, sőt... egy kicsit bohókásnak.
Nem agyaltam, csak mosolyogva meredtem magam elé.

Nathan természetesen mellettem ült, és kitartóan a kezem szorongatta.
Amikor kinyitottam a szemem, egyből felém hajolt, és végigmérte arcom.

 - Luna? – szólított halkan. – Hogy vagy?

 - Jól – vigyorogtam rá kábán. – Olyan jót aludtam...

 - Örülök neki – simogatta meg kézfejem. – Azt mondta az orvos, hogy csak holnap vihetlek haza.

 - Az jó – kuncogtam fel. Nem igazán voltam önmagam.

 - Eleanor – simított végig az orcámon. – El kell mennem egy kicsit. Hívott Jayce is. Hazaért, és rendben van.

 - Szeretem Jayce-t – sóhajtottam még mindig felfelé kunkorodó ajkakkal. – Nem jön ide hozzám ő is?

 - Látom nem vagy teljesen tiszta – mormolta. – Pedig figyelned kéne rám.

 - Figyelek – bólogattam.

 - Elmegyek most, és megkeresem az apám. Nem láttam a... - pillantott körbe, de csak ketten tartózkodtunk a teremben. - ... csata óta. Nem tudom, merre van. Te addig itt megleszel?

 - Mikor jössz vissza? – nyávogtam, mint egy kislány.

 - Szerintem csak reggel fognak visszaengedni – felelte, majd közelebb hajolt a fülemhez, és belesúgott. – De majd megoldom máshogy.

 - Jó! – húztam el a szót teljesen.

 - Akkor most megyek – mondta, majd felállt, és megpuszilta a szám.

 - De hova? – kérdeztem értetlenkedve.

Azt sem tudtam, merre hány méter.

 - Gyönyörűm – ragadta meg az arcom, majd egyenesen a szemembe nézve beszélt hozzám. – Nemsokára visszajövök, és utána elmesélem. Te egy percig se aggódj addig, csak pihenj. Aludj még egy kicsit!

 - Szeretlek – motyogtam az ajkam legörbítve. – Olyan szép vagy!

 - Jól van – sóhajtotta. – Én is szeretlek, sietek vissza hozzád!

 Adott még egy csókot a számra, majd még az ajtóból visszanézett rám. Mosolyogva felé integettem, majd hátradőltem a párnára, és lehunytam szemhéjam. Már semmi sem fájt.


***

Fák. Kimondottan magas fák.

Akkorák, hogy pici termetemből adódóan szinte alig láttam fel a tetejükig. Égig érőnek tűntek és monumentálisnak. Azon tűnődtem, hogy vajon mióta állhattak itt egymás bús társaságában örök némaságba burkolózva.

Jobbra néztem, aztán balra, de a táj változatlan volt. Csak fák. Magas fák. Nagyon magas fák.

Egy hideg kéz simult a vállamra, amitől megborzongtam. Megfordultam, hogy megismerjem hordozóját, majd elmosolyodtam.

A szerelmem állt előttem, és mosolyogva kémlelte az arcom.

- Megjöttem – simított végig arcomon. – Itt leszek, örökre.

Nem feleltem, csak szorosan a felsőteste köré fontam a karom, és belebújtam szerető ölelésébe. Itthon voltam.