Beginning of the end II. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Tűzhalál

A palota nagykapuja elé érve, Lucifer a láthatatlan erejével tárta ki azt, kezét drámaian maga elé emelve. Elég hatásos belépőnek tűnt.

Komótos léptekkel sétáltunk ki a poros, dimbes-dombos kültérre.
Lucifer otthonától nem messze, temérdek démon gyülekezett. Ameddig a szemem ellátott végig tele volt velük a táj. Mocorogtak és ordítoztak. A többség sikoltozott, és várta, hogy lemészárolhasson... minket?

Döbbenten vettem tudomásul, hogy ezúttal mind ellenünk várták a harci jelzést.
A sárga, piros és fekete íriszek engem kémleltek, és a mellettem álló Nathanielt. Talán mi lehettünk a fő célpont?

A horda élén egy magasabb, barna hajú lány állt. Formája elég kecses volt, még messziről is kivételesen gyönyörűnek hatott. Amint meglátta díszes kis kompániánkat kilépni a palotából egyből oldalra döntötte a fejét, majd meglengette fekete szárnyát, és leröppent tőlünk három méterre. Fekete szárnyú angyal?
Egyből elkezdtem összerakni a képet az agyamban. Aaronnál Ahira járhatott.

Jayce vonta ki szárnyát elsőnek, őt követte Nathan, majd én is. Lucifer az előtte álldogáló lányát figyelte, karját mellén összefonva, de nem szólt semmit.

 - Atyám! – szólította  Ahira Lucifert meglepően kellemes hangon. – Örömmel látom, hogy életben vagy!

 - Nem neked köszönhetően, leány! – vágott vissza Lucifer.

 - Ugyan, atyám, ne legyél mérges! – mosolygott rá Ahira. – Ez csak egy kis teszt volt a részemről. Ezek szerint az öcsém, és a leány megoldották a helyzeted. Pont ezt vártam tőlük.

Ahira nagyon magabiztosan beszélt. Minden szavát elhittem volna neki, ha nem éppen ellenségként álltunk volna szemben. Emellett nagyon bájos is volt. Küllemével bárkit elcsábíthatott volna.

 - Mégis mire véljem ezt a lázadást, amit szítottál családom ellen? – érdeklődött Lucifer.

 - Alkalmatlan vagy – felelt a lány vállat rántva. – Engedd át az irányítást nekem, és kiterjesztem a birodalmat az egész földre, atyám. Elvisszük öcséimmel az emberek világába kultúránkat.

Ahira maga mellé emelte kezét, mire a sárgák és pirosak közül előléptek Lilith megmaradt fiai. Beheritet egyből felismertem, ahogy felénk közeledve éjfekete kéjtől villanó tekintete rajtam landolt. Elég messze voltam tőle, mégis tökéletesen láttam, ahogy végigmért. A másik kettőnek csak megtippelni tudtam a nevét, mert annyian voltak, hogy állandóan elfelejtettem őket.

 - Beherit... és? – súgtam Nathannek.

 - Kobal, Bucon – felelt szűkszavúan.

Egyáltalán nem tűnt boldognak, hogy viszontláthatta féltestvéreit. Komoran meredt Ahirára és a hozzá csatlakozó három életben maradt démonra. Reméltem, hogy ezúttal az összessel le tudunk számolni. Végtelenül untam őket, és a herce-hurcát, amit okoztak nekünk viselkedésükkel.

 - Kisöcsém – küldött egy örömittas vigyort Beherit Nathan felé. – Mindig meghat, amikor látlak. Sokszor elképzeltem, hogy miként fojtalak halálra, amiért elvetted bátyámat, Rosiert.

 - Megpróbálhatod, Beherit – válaszolt semlegesen Nathan. Egyáltalán nem hatották meg bátyja hozzá idézett kelletlen szavai.

 - Térjünk a tárgyra, öcsém! – ragadta meg Ahira Beherit karját, mire az kitépte sajátját a lány keze alól. – Soroljuk fel követeléseinket!

Lucifer felhorkant.

 - Kíváncsian várom – vetette oda Ahirának.

 - Add át nekünk a poklot, atyám! – hozta fel határozottan az elsőt Ahira.

 - Nem! – szögezte le Lucifer. – Következő?

 Ahira egyenesen rám emelte pillantását, majd mosolyogva végigmért.

 - Add át nekem Belzebub leányát.

Kínomban megforgattam a tekintetem. Még egy idióta, aki velem akart ujjat húzni.
Már kezdtem nagyon megelégelni, hogy bárki jött szembe, az engem akart magával rángatni valahova. Egy sztár voltam menny és pokol között. Anti-sztár.

 - Nem! – húzódott Lucifer ajka széles vigyorra. – Nem adom át a leányomat.
Bírtam a fickót, amiért a saját lányának nevezett egy hordányi démon, és ténylegesen a saját elsőszülött lánya előtt. Volt benne kurázsi az biztos. Nem véletlenül lett ő a sátán.

 - Ha nem adod át Belzebub leányát, akkor kénytelen leszek megölni – mosolygott Ahira elég vérfagyasztóan. – Amíg a leány életben van, addig öcsém használhatatlan.
És... újfent itt tartottunk. Újabb személy, aki átgázolna a hullámon.
Egy mély sóhaj hagyta el a szám kijelentésére, mire Nathan rám nézett.

 - Mi van? – kérdezte halkan.

 - Rettenetesen unom már, hogy állandóan meg akarnak ölni – súgtam vissza, mire megcsóválta
a fejét, majd visszaemelte vérvörös íriszét Ahirára, de a kezem azóta sem engedte el.

 - Atyám! – szólt újra Ahira. – Add át nekünk fiadat, ki erőd birtokában van!

 - Elég ebből! – csattant fel Lucifer. – Ne követelőzz egy olyan hely kapujában, ahol csak vendég vagy! Nem teljesítek egyet sem ezek közül. Kapsz még egy esélyt meghátrálni, mielőtt elpusztítjuk a lázadókat veled együtt, leány.

 - Sosem hátrálunk meg! – hörgött Ahira mellett Beherit.

 - Ez esetben... - somolygott a sátán, majd egyszeriben Beherit szíve kirepült testéből, és nagy koppanással ért földet az ördög lába előtt. Belerúgott egyet, majd Ahirára emelte vörös pillantását. A lány arca meg se rezzent. – Mind így végzitek! – ordította el magát, majd piros szárnyát széttárta, és felreppent a magasba. – Adok egy esélyt! Aki úgy dönt, hogy átáll oldalamra, az most megteheti, cserébe életéért! Az árulók fizetni fognak!

A démonok felkiáltottak, néhányan sértő megjegyzéseket ordítoztak, míg a jobb oldalon meglehetősen sokan előreléptek, és átnyergeltek a mi oldalunkra.

Jamian sétált mellénk bal oldalról, majd rámosolygott Nathanre.
Lucifer mellettünk ért földet, azonnal Nathanre nézett, majd tett pár lépést Ahira felé, és oldalra döntött kobakkal bámulni kezdte.

Ahira állta pillantását legalább három percig, amíg a démonok körülöttünk teljesen szétszéledtek. Aztán magasba emelte bal kezét, majd szó nélkül előremutatott. Eltátottam a szám, ahogy a pirosak, sárgák és feketék rohamra indultak. A sikítás, ordítás és hőbörgés nem maradt abba. Mindenki a vérünkre szomjazott, mint egy kiéhezett vámpír egy kihalt városban.

 - Maradj mellettem! – sziszegte feszülten Nathan.

Kérését nehezen tudtam kivitelezni, ugyanis két kéz ragadott meg hátulról, és tépte ki markom szorításából.

 - Sajnálom, bátyám! – mondta Arden, majd a következő pillanatban elteleportált velem. Az egész egy tizedmásodperc alatt játszódott le. A sokk elhatalmasodott rajtam, ahogy körvonalazódni kezdett, hogy Arden elrabolt a szerelmem mellől.

 - Eressz! – sikítottam, miközben erőteljesen kapálóztam, amikor leérkeztünk Ahira démon csordája mögé. Kitéptem magam szorításából, majd hátraléptem kettőt, és dühösen felé fordultam. – Mégis mit képzelsz magadról? – ordítottam rá.

Rögvest megértettem, miért éreztem magam ennyire rosszul a közelében. A testem minden porcikája jelezni próbálta nekem, hogy Arden nem az volt, akinek mutatta magát.

 Olyan dühös lettem, hogy majd' felrobbantam. Végig erről beszéltem Nathanielnek, de hiába, ő nem vette észre azt, amit én már az első percben megéreztem.
Arden remekül előadta magát nekünk. Túl könnyen találtuk meg, túl nyitott volt ránk. Nem véletlenül.

 - Heves leány – szállt le mellé Ahira. – Jó katona lennél, de most meghalsz! – vigyorgott rám az angyalarcú lány.

 - Végig vele voltál, igaz? – szegeztem neki a kérdést.

Ideje volt szembesítenem vele, hogy végig sejtettem, hogy egy mocskos, rohadt szemétláda.

 - Az öcsém egy igazi kincs! – simította Ahira Arden vállára a tenyerét. – Büszke vagyok rá, hogy ennyire erős lett mellettem. Amikor megismertem őt, nem hittem, hogy ennyire kimagaslóan fog teljesíteni, de minden elvárásomat felülmúlta képességeivel.

Összevontam szemöldököm, ahogy  értetlenkedve Ardent bámultam. Nem akartam megtudni, nővére milyen képességről beszélt .

Bensőmben forgott a pánik, és csak arra tudtam gondolni, hogy azt az arcot látom utoljára életemben, akibe beleszerettem. Kivéve, hogy egy teljesen más ember állt előttem.
Egy áruló.

 - Nathan mindkettőtökkel végez, amint meglátja, hogy meghaltam! – jelentettem ki magabiztosan.

 - Pontosan ezt várjuk tőle, leány – felelt Ahira nevetve. – Elpusztít mindent, még az elbutult földet is. Alig várom, hogy végignézhessem!

Először a menekülésen gondolkodtam, de sosem voltam olyan ember, aki bármi elől is megfutamodott volna.

Nem tűnt túl fer küzdelemnek, amivel éppen szemben álltam, de nem igazán volt más választásom, azt hiszem. Két ereje teljében lévő hibrid, egy ellen, aki ráadásul terhes.

Nyeltem egyet, ahogy a bennem lévő kisbabára gondoltam. Velem együtt hal ő is, ha veszítek.

Ahira tett felém egy lépést, majd újra Ardenre emelte fűzöld pillantását. Pontosan ugyanolyan szemei voltak, mint Lilithnek: vérfagyasztóak.

 - Öcsém – emelte felém karját. – Tiéd a megtiszteltetés!

 Arden rám emelte kék tekintetét, majd ajka egy ördögi vigyorra húzódott.
Azonnal elrugaszkodtam, hogy felrepüljek, de még mielőtt megtehettem volna, megakadtam.

Szemem kitágult, ajkam elnyílt, ahogy Arden ugyanazzal a képességgel a magasba emelt, amivel Nathan is rendelkezett. Nem bírtam mozdulni. Karjaim az oldalamhoz simultak, még a fejem sem tudtam elfordítani. Egyedül a szemgolyóm mozgott és a szám.

 Az érzést, ami hatalmába kerített nem igazán tudtam körülírni, de sejtettem, hogy közeledett a
vég.
Vajon felgyulladok előbb, vagy egyesével tépi le a végtagjaim?
Nem tudtam eldönteni, melyik lehetett kellemetlenebb halál. Mindkettő rettentően kecsegtetőnek hangzott.

 A legfurcsább az egészben az volt, hogy már egyáltalán nem féltem, ahogy egyenesen Arden gyémántkék szemébe bámultam. Elvesztem bennük, és egy bánatos mosolyra húzódott a szám.
Nem maradt számomra semmi, csak az arc, amin Arden és Nathaniel osztoztak. Az arc, amibe beleszerettem, és utolsó lélegzetvételem előtt láthatok. Megbékéltem sorsommal.

 - Tedd meg! – súgtam elhalóan. – Nekem rendben van.

 Ahira érdeklődve döntötte oldalra fejét. Elém lépett, míg Arden leengedett elé. Hosszú, fekete démon körmével megsimított az orcámon. Nem bírtam ellenkezni, továbbra is gúzsba szorított egy láthatatlan erő.

 - Bátor leány vagy – közölte mosolyogva. – Igazából kedvellek.

 - Őszintén remélem, hogy találkozunk a kárhozottak között, miután mindketten megdöglöttünk, ribanc! – szinte köptem a szavakat. – Viszlek magammal a sírba! – Ahira felkacagott fenyegetésemre. Nevetése felszabadult volt. Miután kikacarászta magát, elkapta az állam, majd egyenesen a szemembe nézett.

 - Ne reménykedj! – Ezzel el is engedett, és visszahátrált öccse mellé. – Arden, kisöcsém, ráuntam a leányra. Süssed ropogósra! – Tűzhalál. Igen.

Úgy még úgy sem haltam meg. Lehunytam a szemhéjam, és egyszerűen elengedtem magam.
Elképzeltem, hogy Nathan ölelő karjában vagyok, miközben a fülembe súgja, hogy mindennél fontosabb vagyok neki. A gyűrűmhöz akartam kapni, de nem bírtam. Arden továbbra sem eresztett.

Körülöttem kifulladt nyögések és bágyadt halálsikolyok hangzottak fel. Pont úgy éreztem magam, mintha egy boszorkányégetésen lettem volna. Már csak a csontról leperzselődő hús égett szaga hiányzott. Tudtam, hogy néhány másodpercen belül megismerem és az érzést is, ahogy lángra kap a bőr, és kíméletlenül leég a csontról.

Megrökönyödve vártam, hogy testem tűzbe lobbanjon, és együtt ússzunk a sír felé gyermekemmel a szívem alatt.

Amikor azonban talán egy perc is eltelt, de nem történt még semmi, újra kinyitottam a szemem.

 - Mire vársz, Arden? – háborgott Ahira. – Azt mondtam, öld meg!

 - Nem... bírok... megmozdulni – nyögte a fiú, mire szinte azonnal a földre zuhantam. Kitágult szemekkel bámultam az Arden mögött álló Luciferre. Vérvörös tekintete szó szerint vérben forogott, ahogy képességével egyszerre húzta magához Ardent és Ahirát.

Lucifer hátán tűzpiros szárnyak helyezkedtek, tépázott tollak lógtak rajta mindenfelé. Arca teljesen eltorzult, pirosas árnyalatot öltött, míg felületét végig sebhelyek borították, homlokával és orcájával együtt. Ugyan szarvai nem voltak, ami némiképp megnyugtatott, de ábrázata kimondottan rémületet keltett bennem. Ez volt az igazi énje, azt hiszem. A bukott angyal, aki megrontotta az elsőket. A Fényhozó, Lucifer Morningstar.

 - Atyám – kezdett Ahira könyörgésbe. – A leányodként kérlek, hogy hagyd meg az életem!

 - Ahira – mennydörögte Lucifer a szokásosnál mélyebben. – Többé nem vagy a leányom!

 - Apám, kérlek! – szólalt fel az áruló is. – A gyermekeid vagyunk!

 - Egyikőtök sem a gyermekem! Habár te úgy festesz, mint a fiam, mégsem vagy az, áruló gyermek!

 - Nem inkább büszkének kéne lenned? – kiáltott Arden. – Te is elárultad Istent!

 - Mit mertél mondani, fiú? – rivallt rá a sátán. Szinte láttam, ahogy szeméből tűz szökött elő.

Talpra ugrottam, majd újra átváltoztam. Elszürkült kezem megmozgattam, majd Lucifer mögé léptem, és szárnya mögül kukucskáltam az előtte lebegő szerencsétlenekre.

 - Szánalmas vagy, apám! – közölte vele Arden. – Örülök neki, hogy nem te neveltél fel. Nézd meg bátyám is milyen visszataszító lett. Még szerelmes abba a lányba ott. Szeretni gyengeség!

 - Pont ez a leány adott neki elég erőt ahhoz, hogy a legnagyobb lehessen, buta gyermek – oktatta ki Lucifer.

Minden szava a lelkemig hatolt. Legszívesebben megöleltem volna az ördögöt, még akkor is, ha éppen elég ijesztő formában tetszelgett előttem.

 - Mi lesz, atyám? – váltott Ahira. – Megölöd a gyermekeid?

Épp, hogy Ahira feltette a kérdést öt éles karom vájódott a hátamba. Teljesen elterelte figyelmem a párbeszéd, ami előttem zajlott. Elfelejtettem magam mögé is figyelni.
A démon végigszántotta hátam és szárnyam is éles körmével.

Erőszakosan fordultam meg. A hátamon vér kezdett csordogálni, és a fájdalom teljes erővel csapott le picike alakomra. Összeszorított fogakkal csaptam a démon felé. Lilith egyik élő fiához volt szerencsém. Talán Kobal álhatott velem szemben. Felröppentem a levegőbe, majd a démon háta mögé kerülve belevájtam körmöm tarkójába. Nagyon elegem volt már belőlük.

 A démon ki akart fordulni előlem, de még időben kaptam másik kezemmel torkához, és kegyetlenül végighúztam a karmom rajta. Térdre rogyott, fekete vér ömlött a földre, de nekem ez még nem volt elég. Jobb szárnyammal átszúrtam a hátát. Láttam, ahogy a hasán jött ki a vége.
Nagy sóhajok közepette téptem ki belőle szárnyam, majd végignéztem, ahogy előredőlt, és kihunyt benne az élet.

Lehunytam szemem, és hagytam, hogy átjárjon a gyógyító erőm. Nem tartott sokáig, azonnal beforrtak a fájó sebek. Megráztam szárnyam, majd Lucifer felé kaptam tekintetem, azonban ő már nem volt ott. Ahira figyelt engem a földön ülve. Zöld szemében talán félelem csillant.
Nem haboztam tovább, ez volt az én lehetőségem. A háta mögé teleportáltam, majd torkába vájtam a karmom. A lány megremegett a kezem között.

 - Micsoda nagy harcos – morogtam a fülébe. – Elintéz egy friss hibrid?

 - Dö... dö... dögölj meg... – dadogta a lány.

Nem eresztettem szorításomon. Bensőmben felgyűlt az energia, de épp mielőtt elteleportálhattam volna a lánnyal együtt, Ahira kezét megragadta Arden. Fogalmam sem volt, hogy honnan került ide a fiú. Egy másodperccel ezelőtt még sehol sem volt.

Ahogy tenyerük összeért egy hatalmas fénycsóva szökött a magasba.
Sebtében ellöktem magam Ahirától, majd felreppentem a magasba, hogy a fény véletlenül se érjen hozzám. Átrepültem a csatatér fölött, szememmel végig Nathanielt kerestem.

Ugyan nem volt meglepő, de „de ja vu" érzésem támadt, ahogy emberfeletti sebességgel végigsuhantam az egymást gyilkoló démonok között. Semmi értelme nem volt ennek az egésznek. Egy eleve veszett ügyért állt a sátán ellen két gyermeke.

 Megpillantottam Jayce-t, aki éppen négy pirosak lökött le magáról. Kettőbe beledöfte szárnyát, míg egyet puszta kézzel halálra fojtott. Elismerően bólogattam, majd a talpamra érkeztem mellette.

 - Jayce! – ragadtam meg a karját, mire egyből magához szorított.

 - Eleanor, azt hittem, meghaltál! – közölte halálra vált arccal, majd egyszeriben lenyomta fejem, és félrelökött egy démont, aki éppen rám akarta vetni magát.

 - Hol van Nathan? – szegeztem neki azonnal a kérdést, miután tiszta lett a terep. – Nem tudod? – sürgettem.

 - Utoljára akkor láttam, amikor Arden eltűnt veled. Eléggé kiakadt.

 - Megkeresem! – közöltem, majd azonnal felreppentem. Bíztam az öcsémben, hogy egyedül is elbánik ezekkel a szenvtelen fattyakkal.

Újfent a csatatér fölött repültem. Cikk-cakkban, hogy még véletlenül se tudjon senki sem meglepni.
Lucifert sehol nem láttam, pont úgy, ahogy Nathant sem.

Reményvesztetten szálltam le a palota egyik legmagasabb pontjára, és kezdtem őrült módjára kémlelni a tájat.

 Amikor továbbra sem találtam a szerelmem, úgy döntöttem, hogy ideje lesz máshogy nyomára akadnom. Lehunytam szemem, majd erősen arra koncentráltam, hogy bárhol is legyen Nathan, azonnal mellé érkezzek. Az erőm, mint elektromos áram szaladt végig testemen, majd egyszeriben megérkeztem... valahova.

 Azonnal körbefordultam, de Nathan nem volt itt. Elhibáztam volna?
Lehetetlennek tartottam. Tudtam, hogy sikerülnie kellett.

Egy piros ugrott elém, mire elkaptam a nyakát, és nemes egyszerűséggel kitörtem.
A gyilkos újfent életre kelt bennem. A belső démonom örömittasan kacagott.

Nem volt kedvem vacakolni, ismét felreppentem a magasba. Ott is tágra nyílt szemekkel bámultam nagyjából mindenfelé, de Nathan a levegőben sem volt. Hát hova tűnhetett?

Aztán a semmiből egyszer csak megláttam őt. Ott lebegett tőlem nagyjából tíz méterre a levegőben. Elszürkült ajka mosolyra húzódott, majd meglengette vörös denevérszárnyát, és szinte nekem csapódott. Karját körém fonta, és magához szorított.

 - Eleanor – suttogta. – Azt hittem...

 - Hogy meghaltam? – forgattam tekintetem, ahogy szavába vágtam. – Nem, Lucifer épp időben ért oda, mielőtt a lelketlen öcséd halálra perzselt volna.

 - Mi? – kérdezte elhalóan, de egy másodpercre sem engedett volna el.

 - Arden képes arra, amire te. Az előbb láttam, ahogy Ahirával egymáshoz értek, és lényegében... összekapcsolódtak? – magyaráztam hevesen. – Talán, ha mi is megtennénk ezt, mondjuk Jayce-szel, akkor mindenkit elsöpörhetnénk a közös erőnkkel.

 - Nem lehet – felelt. – Túl veszélyes!

 - Nincs más esélyünk – hadartam. – Arden és Ahira ereje együtt minket fog eltiporni, vagyis engem. Téged akarnak ezzel pusztításra ösztönözni – magyaráztam sebtében. – Ha jól csináljuk, úgy, ahogy Lucifer sebét gyógyítottuk be, akkor jól sülhet el.

 - Láttad Jayce-t? – kérdezte azonnal.

 Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim. Féltem, hogy mi fog történni velem, ha újra átjár az a fékezhetetlen erő. Aztán eszembe jutott a gyermek. Nagyon nyeltem, majd megszólaltam.

 - Igen, tudom, hogy hol van – mondtam, majd úgy döntöttem, hogy most, vagy soha. – Nathan, valamit mondanom kell... - kezdtem volna bele, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert valaki oldalról teljes erőből nekünk csapódott. Az ütközés erejétől egyenesen a földre zuhantunk. Nathan végig karjával védelmezett, de hiába. Pont a fejem vertem be. Egy másodpercre megszédültem, aztán amint észhez tértem, gyógyítani kezdtem kába kobakom.

Nathan felrántott a földről, majd maga mögé tuszkolt. Sűrűn pislogtam, amíg ki nem rajzolódott
előttem Ahira arca.

 - Öcsém – vigyorgott Nathanre. – Alig várom, hogy együtt harcoljunk!

Nathan nem tétlenkedett, egyből felkapta nővérét erejével, de mielőtt bármi egyebet tehetett volna, Arden mellette termett, és rászorított a nyakára. Úgy vetettem magam az árulóra, mint egy oroszlán. Végighúztam karmom szárnyán, mire felkiáltott, majd felém nyúlt, de kihajoltam előle.

Kirúgta a lábam, így a porba zuhantam. A gerincem mentén tompa fájdalom szaladt végig, de nem foglalkoztam vele. Talpra szökkentem, majd szárnyammal Arden felé ütöttem. A fiú egyszeriben oldalra döntötte fejét, mire a hátrazuhantam. Felém állt, és képességével eltörte a karom. Felsikoltottam a nyájasan felkínálkozó kínra.

Amint Nathan meghallotta bánatom, azonnal segítségemre sietett, és kitörte öccse mindkét lábát, aki ennek hatására lerogyott a földre. Ez adott elég időt nekünk, hogy Nathan felrántson a talajról, és szorosan megragadja az ép kezem.

 - Ketten kell csináljuk! – kiáltotta, majd elkapta a csípőm, és felröppent velem a levegőbe. – Gyógyulj meg, szerelmem, de gyorsan!

Hátranéztem, s láttam, ahogy Arden Ahirával karöltve a nyomunkban volt. Tüdőm teleszívtam levegővel, majd hagytam, hogy átjárjon a gyógyító erő. Közben reménykedtem, hogy Arden képtelen röptében használni az erejét rajtunk. Egyáltalán honnan volt neki?

Miért nem ölt meg az előbb, amikor a kezem törte el? Teljességgel összezavarodtam a céljaikat illetően. Vagy talán Arden nem volt a képességének ura annyira, hogy egyszerre több dologra koncentrálva használja harc közben? Elképzelhető volt.

 - Csináljuk! – szóltam rögtön, amint elmúlt a fájdalom. A csontom beforrt.

Nathan a palota tetejére szállt le velem, majd egyből kézen fogott. Ahira és Arden felénk repültek, ezért gyorsan kellett cselekedjünk.

 Az igazság az volt, hogy nem tudtam, mit kellett volna tennünk. Gyógyítani már sokszor gyógyítottam, de a másik képességem, amivel megöltem Gabrielt és egy pár démont, általában csak akkor tudtam használni, amikor ellepte az agyam a pánik.

 - Nem történik semmi! – hadarta Nathan, mire ránéztem, de már tulajdonképpen mindegy volt.

Arden képességével leszorított mindkettőnket. Lényegében egymáshoz préselődtünk, ahogy két támadónk megérkezett elénk. Vállat vállnak vetve lebegtünk a levegőben, de a kézfogásunk továbbra is szoros maradt. Ezt nem vehette el tőlünk senki sem.

 - Arden – parancsolt Ahira. – Végezz a lánnyal!

Nem bírtam Nathanre nézni, mert nem voltam képes forgatni a kobakom. Azon tűnődtem, hogy melyik lenne rosszabb; a szeme láttára halálra égni vagy a fejemet veszteni.

 - Ezúttal nem véd meg senki – vigyorgott rám Arden.

Alattam felkapott egy kósza láng. A cipőm talpán éreztem a meleget, amikor észrevettem, hogy Nathan karja megmozdult mellettem. A remény felcsillant bennem.

Tudtam, hogy ez volt a mi pillanatunk. Ha most nem teszünk valamit, akkor már sosem kapunk rá esélyt.
A tűz elérte a lábfejem, mire összeszorítottam fogaimat. A fájdalom leírhatatlan volt, ahogy nadrágom alja lassan meggyulladt.

Ordítani akartam, de tartottam magam. A könnyek önkéntelenül törtek elő szememből, ahogy a kín végigszaladt testemen.

Nathan megremegett mellettem, majd a következő pillanatban a tűz kialudt. Azt hiszem, ő oltotta el.

 - Lehetetlen! – kapta rá tekintetét Ahira. – Mozdulni sem kéne tudnod!

 - Alábecsültél, nővérem – válaszolta Nathan, majd egyszerűen kirántotta magát a szorításból, és egy magabiztos vigyort villantott Ardenre. – Alakulhatott volna másképp is, kisöcsém! – Arden arca döbbenetet sugárzott, mielőtt megszabadult volna fejétől. Ezúttal hálás voltam, amiért ilyen hamar elválasztotta testétől. Nathan egyszerűen megölte az öccsét, ugyanúgy, ahogy az anyjával is tette korábban.

Ajkam megremegett, ahogy Nathanbe kapaszkodva szaporán lihegtem. Rögvest gyógyítani kezdtem megégett bőrömet.

Ahira felröppent a levegőbe Arden testével, majd egyenesen a palota tetejéről lepottyant fejéhez sietett.

Lenéztem, kíváncsi voltam, mit csinál. A halál egy hibrid számára nem minden esetben volt végleges, mint már kiderült köreinkben.

Ahira felkiáltott, majd Arden nyakára kulcsolta ujjait. Egy óriási fénycsóva szakadt ki testéből, majd a fiú döbbenetes módon felült. Szemem elkerekedett. Nem akartam elhinni, hogy számára ennyi lett volna egy élet visszaadása. Habár biztos volt ideje gyakorolni az évezredek során.

 Elfintorodtam.

 - Bassza meg! – csattant fel Nathan. – Most kell cselekednünk, gyönyörűm. Csak engedd ki ami benned van, én is azt fogom tenni!

Ezzel megragadta az arcom, és maga felé fordította. Ajkát az enyémre nyomta, és megcsókolt. Szánk keringője egyszerre volt heves és sürgető. Karom nyaka köré fontam, hogy még szorosabban hozzásimuljak.

A bennem cikázó erő úgy nyílt ki, mint egy tavaszi virág az első harmatban. Az energia teljesen felemésztett, ahogy a szerelmem csókoltam a palota tetején. Egyre csak pulzált és nyomott belülről. Egy atombomba kezdett ketyegni körülöttünk. Szinte hallottam fülemben, ahogy visszaszámolt egy rémült hang.

Nathan egyszer említette, hogy mi ketten az egész világot igába tudnánk hajtani. Azt hiszem, éppen erre készültünk, csak most a pokolban tettük meg.
Teljesen összekapcsolódtunk, ahogy talpunk elemelkedett a tetőről, és a magasba emelkedtünk összekapaszkodva.

Az érzés leírhatatlan volt, amit abban a másodpercben tapasztaltam, amikor kirobban belőlünk az a sötét és fékezhetetlen energia. A világ urának éreztem magam, és azt akartam, hogy sose érjen véget ez a pillanat. Teljesen eltelített, és összezúzott egyszerre a kettőnk földöntúli ereje.

Aztán váratlanul, mintha az egész testem elnehezedett volna. Ernyedten estem össze a szerelmem karjában. A fejem elnehezedett, a légzésem felgyorsult.

Nem is emlékeztem pontosan, mi történt néhány másodperccel ezelőtt, mert a hangok elcsendesedtek körülöttem, és csak mi ketten maradtunk mindenki más ellen.

Nathan leereszkedett velem, majd karjába ölelve leült velem a tetőre. Ő is eléggé szaporán vette a levegőt, de nem eresztett maga mellől.

Ahogy a harcteret kémleltem, eltátottam a szám. A támadó démonok egyesével szertefoszlottak. Ahira egyszerűen térde rogyott, és eldőlt előre. Ezt neked ribanc.

A nukleáris rakéta, ami testünkből tört ki, Ardennek sem kegyelmezett. A fiú toporgott egy darabig, végül térde zuhant. Lepillantott kezére, majd ránk a tetőre. Utolsó pillantása kizárólag fájdalmat tükrözött, ahogy a szíve egyre kisebbeket vert. Arden követte nővérét a halálba.

Jayce-en és néhány mellettünk harcoló démonon kívül, mindenki meghalt. Öcsém egyedül állt kellős középen. Forgott néhányat maga körül, de nem tudta hova tenni a történteket.
Azonban Lucifert sehol sem láttam, ami meglepő módon felkavart. Megmentette ma az életem.

Nathan karjába kapaszkodtam eszeveszett módon, mert valami határozottan nem volt rendben. A hasam aljába egy visszafojthatatlan kín hasított bele. Rögtön odakaptam a tenyerem, és rászorítottam, miközben hangosan felnyögtem. Friss vér csorgott végig combomon.

 A pánik eluralkodott rajtam, ahogy tudatosult bennem, hogy valószínűleg ez a zabolátlan energia lett a kisbabánk életének vége is. Nem tűnt igazságos cserének, mégis így történhetett.

 - Luna – hajolt egyből előrébb Nathan. – Mi a baj?

 - El akartam mondani – hebegtem zavartan. – De nem tudtam időben.

 - Mit? Mi a baj? – fordított azonnal maga felé. – Mi fáj?

 - Azt hiszem, megöltük a gyerekünket – motyogtam félénken, de többé nem bírtam visszafogni a könnyeimet. Záporozni kezdtek szememből, ahogy egyre jobban eluralkodott a gyötrelem kimerült testemen.

 - Miről beszélsz? – kérdezte lágyan. – Ne sírj, kérlek, csak mondd el!

 - Terhes voltam – hüppögtem. – De most érzem, hogy már... már...

 - Mi? – suttogta döbbenten. – Miért nem szóltál? Ha tudom, akkor nem hagyom, hogy egy lépést is tegyél ezen a helyen.

 - Mert ma jöttem rá én is – zokogtam pólójába kapaszkodva. – Nem tudtam, mikor elmondani. Nem volt idő!

 - Miért hiszed azt, hogy már nem vagy az?

 - Nagyon fáj a hasam alja – hüppögtem kitartóan. – És ömlik belőlem a vér.

 - Ó, gyönyörűm – sóhajtotta. – Mit tegyek? Hova vigyelek?

Egyáltalán nem tűnt mérgesnek, sem idegesnek. Inkább aggódónak és megértőnek, most pedig pont erre volt szükségem.

 - Kór.. kórházba kéne mennem... - hebegtem nagy levegőket véve. – Nagyon fáj...

 - Nem tudsz meggyógyulni?

 - Ha tényleg elvetéltem, azt nem tudom meggyógyítani! – adtam tudtára talán egy kicsit undokabb módon, mint szerettem volna.

 - Változz vissza, és elviszlek! – vágta rá azonnal, mire habozás nélkül megtettem amire kért. Emberi alakomban annyira satnyának és elveszettnek éreztem magam, hogy szinte kínzott. – Azt hiszem, itt már úgy sincs dolgunk. – Tette hozzá a teljesen elcsendesedett harcteret figyelve.

Felegyenesedett, de közben nem eresztett. Nyakába kapaszkodtam, ő pedig egyik kezével a hátamnál tartott, míg másikkal a térdem hajlatánál.

 - Nem mehetünk oda portálon – figyelmeztettem, mielőtt elindultunk volna. – Kocsival kell mennünk, nem vehetnek észre!

 - Kibírod? – kérdezte az arcom kémlelve, mire bólintottam.

Ezek után már bármit kibírtam volna. Jöjjön szembe ezer gyilkos hibrid, vagy akár millió angyal.
Engem többé már semmi sem tántoríthat el. Főleg nem egy kis szenvedés.
Egyedül a tudat ejtett begyógyíthatatlan sebet lelkemen, hogy a mi hibánkból halt meg a magzat.

Nathan habozás nélkül nyitott portált Colonie-ba, ahol egyből a nappaliba érkeztünk.
Morgan felpattant a kanapéról, ahogy meglátott minket. Arcán döbbenet rajzolódott ki, ahogy rám emelte barna szemét.

 - Lun? – kiáltotta rémülten. – Hol voltatok ennyi ideg? Rettentően aggódtam! Miért vagy tiszta vér? Jól vagy? - hadarta a kérdéseit, de nem bírtam felelni.

 - Később, Morgan! – vágta oda neki Nathan a szavakat, majd egyből a kocsihoz igyekezett velem.

Meglepetten pislogtam a sötétségbe. Tényleg jó sokáig távol voltunk.

 - Hova mentek? – rontott ki Morgan a verandára. – Lun, elmondtad neki? Azzal van a baj?

 - Igen, Morgan – felelt neki Nathan, majd lerakott az anyósülésre, és még kivételesen be is kötött.

 - Veletek megyek! – jelentette ki Morgan éles hangon.

 - Nem! – utasította rendre Nathan erélyesen. – Itt maradsz, és vigyázol a gyerekekre!

 - Nekem te ne mondd meg, mit csináljak! – ordított rá felpaprikázva Morgan. – Ha menni akarok, hát megyek!

Nathan nem válaszolt, viszont Morgan berepült a házba, még a nyitott ajtó is nagy csapódással zárult be mögötte. Alig bírtam a történtekre koncentrálni, ahogy a pánik eluralkodott alakomon. Remegett a kezem a félelemtől.

Nathan beugrott mellém a kocsiba, majd egyből rátaposott a gázra.

 - Nagyon fáj? – kérdezte tőlem idegesen, ahogy legalább nyolcvannal bevett egy kanyart.

 - Már annyira nem – feleltem szipogva, még mindig kicsit sírdogáltam. – Inkább görcsöl, és... basszus... – sóhajtottam, ahogy magam alá néztem az ülésre. – Összevérzem az egész kocsit!

 - Kit érdekel? – kapta felém gyémántkék pillantását. – Az a lényeg, hogy jól legyél!

 - Te jól vagy? – érdeklődtem arcom törölgetve.

 - Én? – csattant fel. – Ne velem foglalkozz!

 - Ne kiabálj velem – eredtek el újra könnyeim. Kimondottan rosszul esett, hogy rám kiáltott.

 - Sajnálom – kapta el kezem. – Nagyon sajnálom. Ne sírj, szerelmem, minden rendben lesz!

 - Nem – törtem ki újra zokogásban. – Nem lesz!

Hogy lenne rendben akármi, mikor megöltük a gyerekünket? A kisbabát, aki szerelemből fogant. Szín tiszta, őszinte szeretetből.

 - De igen – biztatott tovább, majd még gyorsabban kezdett hajtani. – Itt vagyok, és támogatlak mindenben.

 - Tudom – bőgtem szapora levegővételek közepette. – De akkor is mi öltük meg!

 - Nem! – vágta rá egyből. – Egy percig se gondold ezt! Erről csak Ahira és Arden tehet.

Nem feleltem, csak halkan sírtam.

 Az ülés alattam határozottan úszott a vértől, a nadrágom is teljesen átázott. Undorodtam magamtól, és attól, amit tettem.
Egy igazi, könyörtelen gyilkos voltam, aki még a saját kisbabájának sem kegyelmezett.