Amikor a mamám még itt lakott velünk, sosem mentem a papával, ha a temetőben volt dolga.
A mama azt mondta az nem gyereknek való hely, és különben is nem jó, ha állandóan rám is kell figyelnie a papának amikor dolgozik.
Viszont a Mama már nem volt velünk, elment mert azt mondta nem bír így élni. Amikor először ezt mondta a papának sírva, nem tudtam mit jelent az hogy így élni, de úgy tűnt ő nagyon szomorú volt tőle.
Mielőtt elment előtte este viszont, hangosan beszélt a papához és elmondta miért megy el. Azt mondta egy ilyen önfeláldozó mártírral nem lehet együtt élni amilyen a papa volt, másoknak mindíg szüksége lehet rá, ezért egy pillanatra sem a családjáé
A papa szomorúan válaszolt erre valamit, amire a mama mostmár kiabálva mondta, hogy pontosan ez az ami miatt elmegy, mert még csak meg sem próbálja meggyőzni, hogy maradjon, annyira sem tud önző lenni, hogy a saját feleségét maga mellett tartsa.
A mama azt mondta nekem, engem is csak addig hagy itt a papával, amíg talál egy helyet ahová engem is magával vihet.
Nem értettem a mama hogy mehet el, mi lesz ha nagyon sok olyan helyre kell majd mennem a papával, ami nem gyereknek való, mert ővele nem tudok majd itthon maradni, úgy tűnt ez már nem érdekelte.
Amikor legelőször mentem a papával a temetőbe, furcsa volt, nyugtalan azt hiszem, meg fogta a kezemet aztán, elengedte és megint megfogta. Neki is a Mama juthatott eszébe. A temetőt szoktam látni amikor el mentünk mellette, de bent még sosem jártam. Egyszer Mr Bernard azt mondta, hogy "nyugodjon békében" amikor a feleségéről mesélt. Én megkérdeztem hova ment nyugodni, erre ő azt mondta, nem ő ment hanem vitték, a temetőbe.
Gondoltam, hogy nagyon fáradt lehetett és ezt mondtam is Mr Bernardnak.
And mondta egyszer mind belefáradunk az életbe, ezért kell a végén megpihenni.
Nem tudtam mi történhet a pihenés után, talán olyan különös érzés lehet utána az ébredés, mint amikor délután egy fotelben vagy a kanapén elalszunk míg sötét lesz és akkor már hamarosan tényleg aludni kell menni...
Az is eszembe jutott, hogy miért kell a temetőbe menni aludni, vajon aki odamegy pihenni, annak talán nincs ágya...?
Mikor Mr Marley meghalt, meg kérdeztem erről először a mamát. Ő azt mondta az emberek akik a temetőben vannak, nem tudják hogy oda kerültek, ők nem gondolnak már semmire, csak csendben fekszenek. Ez nem hangzott jó dolognak, én szerettem tudni hol vagyok, vagy vagyunk a papával és a mamával.
A papának volt egy jegyzet füzete amiben le volt írva mindenkinek a telefonszáma akit ismert. Azt mondta a notesz ABC sorrendben volt, én is majd meg tudom, az mit jelent ha majd iskolába járok. Ameddig viszont leírva nem ismertem fel az ismerősök neveit, a papa megengedte hogy rajzolják valamint a nevük mellé, így lett az ő notesze a mi noteszünk.
A számokat elég jól ismertem már 5 évesen és ha kellett én is be tudtam írni egy számot a papának, amíg ő befejezte az utolsó falatokat a reggeliből, vagy lemosta a borotvahabot az arcáról.
Néhány keresztnevet meg is jegyeztem, de csak akkor ismertem fel ha láttam leírva, én magam nem tudtam még leírni.
A családneveket nem jegyeztem meg, csak azoknak a keresztnevét, akiket sokszor láttam a noteszben írtam nekik karácsonyi vagy születésnapi üdvözlő kártyát vagy mert nagyon jó barátaim voltak.
Amikor a temetőhöz értünk, csendben sétáltunk egymás mellett. A bejárathoz közel egy sírra nézve megismertem Mr Marley nevét, a teljes neve David Marley volt. Megkérdeztem a papát, ide hozták-e Mr Marleyt amikor ő is elfáradt az életben. A papa azt mondta igen és hogy ha szeretnék sétálhatok egyet, de ne csapják zajt és mindig menjek a sírok körül ne lépjek rájuk. Nagyon sok szép virág volt mindenhol, én pedig arra gondoltam, aki ide hozza vajon azért teszi aki hiányzik neki vagy magáért, hogy ne legyen szomorú. Az aki a kő alatt pihen nem láthatja, mert én sem szoktam látni az asztalra tett virágot ha elbujok alá.
