The Truth Untold - Taekook

1. rész

A legtöbben a közeli faluban csak úgy ismernek engem,hogy "A rém" . Mindenki fél a saját maguk által alkotott mesék miatt és még a mai napig találgatják, hogy vajon miért is él valaki ezen az elhagyatott és ijesztő helyen. Csak sajnos sosem fognak arra rá jönni, hogy ők kergettek engem ide a tetteikkel. Bezárkózva élek ebben a számomra börtönnek nevezhető helyen és mindennap azt érzem, hogy a kastély falai egyre szűkebbek és szűkebbek lesznek, míg egy nap az egész össze fog dőlni, mint egy homokvár. Ezt a napot várom a legjobban.

Egyetlen vigaszom és életerőmet abban lelem,hogy a tüskékkel borított kastély köré gyönyörű virágokat tudok teremteni. A virágok sokszínűségében, kellemes illatában és pompájában megtaláltam azt ami belőlem mindig is hiányzott. A szépség. 

Szomorú mosollyal nézek végig a virágokon,majd letérdelek melléjük és az eget kezdem kémlelni. -Vajon meddig tart még ez az élet?- Kérdezem magamtól egy sóhaj kíséretében és sem én, sem pedig a növények nem tudjuk a választ. Csalódottan keltem fel a földről, majd leporoltam magam, amikor egy különös csattanás ütötte meg a fülem a kapu felől. Emberek jöttek a kastély területére.

-Mekkora nyápicok vagytok!- Hallottam meg az idegen hangját és érezni lehetett, hogy egyre közelebb ér a kertemhez. Pánikolni kezdtem. Több menekülési opció is lejátszódott a fejemben és mind ahhoz vezetett, hogy le fogok bukni, elkapnak, majd máglyán égetnek el és mindenkinek nyugta lesz a faluban, így arra a döntésre jutottam, hogy beugrok a mellettem lévő bokorba. Érezhető lett, hogy az idegen léptei már nem voltak olyan magabiztosak, mint amikor elindult a kert felé. Lassabb, halkabb és óvatosabb lett. Próbáltam uralkodni a kíváncsiságomon és kivárni míg továbbáll az illető. Éreztem, hogy itt van. Hallottam, ahogy megdöbben, hogy milyen sok virágot lát. Ne hibáztassatok,de nem tudtam parancsolni magamnak és engedtem a bennem tomboló kíváncsiságnak. Nagyon akartam látni az arcát, a reakcióját, ahogy a kertet nézi, na meg...elég rég láttam embert ilyen közel, így ezekkel az érvekkel óvatosan a bokor rései között próbáltam kukucskálni. Kicsit féltem, hogy milyen barbárt fogok látni, de egy fiút pillantottam meg. Az arcát kezdtem kémlelni és elégedett voltam a reakcióval amit mutatott. Az ajkai enyhén elnyíltak egymástól és le sem vette a szemét a virágokról, viszont én meg róla nem bírtam levenni a szemem. A haja sötétbarna volt,a szemei szintén barnák és nagyok voltak, mint egy ártatlan őzikének. Az arca gyönyörű volt, szinte mintha egy festményt bámulnék, ami tündököl a napfényben. Ember ő egyáltalán, vagy egy angyal akit ide küldtek tévedésből? Hirtelen körülnézett, amitől kicsit megrémültem, de a helyemen maradva feszülten figyeltem, hogy vajon mit fog tenni. A fiú lassan leguggolt, majd egy virág felé nyúlt. Az szemeim kétszeresére nőttek amikor láttam, hogy le akarja szakítani.

-Ne csi-...- Kiáltottam volna rá, de mielőtt kimondtam volna a szavakat befogtam a számat, viszont késő volt. A fiú engem figyelt, én pedig őt. Nem tagadom, féltem, viszont amikor találkozott a tekintetünk, akkor a félelem kezdett átalakulni valami mássá, valami kellemesebbé, amit még eddig sosem tapasztaltam. Viszont a gyönyörű idegenen az ellenkezője látszott. Bőre sápadt lett, ajkai megremegtek és a virágot elengedve elvesztve egyensúlyát, majd hátra esett. Még mindig nem szűnt meg közöttünk a szemkontaktus, viszont kezdtem magam nevetségesnek érezni a bokorban rejtőzve, mégsem volt annyi merszem ahhoz, hogy megmutatkozzak előtte. A szemkontaktust én szüntettem meg és a térdeimet felhúzva átöleltem azokat, majd a fejemet lehajtottam ezzel elrejtve arcom. Láttam, hogy fél és ezzel csak még jobban megijeszteném.

-Mi a neved?- Hallottam meg a hangját mire meglepődve felemeltem a fejem és ismét kukucskálni kezdtem. A nevem érdekli? Egyáltalán miért van még itt? A fiú még mindig a földön ült, de már vissza nyerte a természetes színét. Várt egy kicsit hátha választ kap a kérdésére, de túlságosan meg voltam illetődve. Nagyon régen beszéltem bárkivel is magamon kívül és mégis hogyan magyarázhattam volna el neki, hogy nekem még nevem sincs.

-Látom ám, hogy a bokorban bujkálsz!- Mosolyodott el, mire kicsit hátrébb húzódtam, hogy véletlenül se lássa az arcomat. -Vajon mi ütött ebbe a fiúba? Ilyen bátor vagy csak nagyon buta?- Gondoltam magamban.

-Miért nem jössz elő? Csak a szemeidet láttam..- Biggyesztette le ajkait, mire egy halk sóhaj hagyta el a számat. -Talán nincs hová menned? Vagy ez az otthonod?

-Jungkook merre vagy?!- Hallatszott egy kiáltás a távolból, mire fiú felkapta a fejét és felpattant a földről.

-Megyek!!- Kiáltotta vissza, majd újra rám, vagyis a bokorra nézett. -Talán holnap is eljövök! Remélem akkor beszédesebb leszel.- Vigyorodott el, majd sietősre véve a tempót el is tűnt a kertemből, ahol ismét egyedül maradtam. Csak egy idő után mertem kimászni a bokorból. Teljesen elgémberedtek a végtagjaim és a nyakam is fájt, de nem fordítottam különösebb figyelmet a fájdalmaimra, ugyanis az előbbi jelenetek játszódtak le a fejemben újra és újra. Ahogy Jungkook a szemeimbe néz, ahogy elmosolyodik, ahogy a kedves hangjával kérdéseket tesz fel nekem. Megráztam a fejem, hogy felébredjek a bódulatból.

-Nem..ő is csak egy falusi aki bántani akar, aki gúnyt akar űzni belőlem.- Gondoltam magamban, de valahogy mégis mélyen egy hang azt sugallta bennem, hogy talán ő más mint a többiek. A virágra pillantottam amit le akart tépni.

-De vajon miért jött ide?- Tettem fel magamnak a kérdést, miközben leguggoltam a növényhez, majd megsimítottam a szirmait.

-Nem szoktak csak így ide merészkedni az emberek, általában túlságosan félnek megközelíteni ezt a helyet, főleg azóta amióta megtudták, hogy valaki él itt.- Ezekkel a gondolatokkal vonultam be a kastélyba, majd gyors léptekkel felcsörtettem az emeletre és egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Amint beértem, ledobtam magam az ágyamra és a plafont kezdtem bámulni. Próbáltam kiverni a fiút a fejemből, hisz az a sorsom, hogy egyedül legyek, vagy talán most felbukkant egy apró reménysugár?