Az ázsia fiúk bája

A kezdetek...3.

Az én történetem:

Jimin és a barátnőm már 1 éve éltek együtt, mikor én még mindig unalmasan tengettem a napjaimat Magyarország egyik unalmas kis városkájában. Minden napom ugyanúgy telt, ugyanazokat csináltam, ameddig a barátnőm Koreában, a világ egyik leghelyesebb palijával, a világ egyik legszebb házában üldögélt egy jakuzziban.
   Egy napon azonban elegem lett ebből az életből, és abból a pénzből, amiből már majdnem összegyűlt a pénz az évek óta áhított álomautómra, kiutaztam Japánba 1 hónapra.    Szerencsére  tudtam alapszinten japánul, még gimiben az egyik osztálytársam tanítgatott engem. Béreltem egy kis panziószobát, és pár nap keresgélés után találtam is egy munkát, ahova pont rövidtávra kerestek valakit. Recepciósként nem is kellett tudnom japánul, elég volt angolul eligazítanom a vendégeket, és még ingyenes ebédet is kaptam.
   Két hétig tulajdonképpen nem igazán történt semmi, de végre új környezetben és új emberekkel lehettem. Jobban megismertem a japán kultúrát, a szokásaikat hála egy nagyon kedves japán hölgynek, aki azt a panziót vezette, ahol én megszálltam.
   Aztán egy pénteki napon, éppen mikor zártam volna a recepciót, egy teljesen kifulladt, csurom vizes fiú rontott be. Kócos, fekete hajáról liter számra csorgott alá az izzadság, látszott rajta, hogy nem keveset futott.
   Először nem ismertem őt fel, hiszen a haja teljesen eltakarta az arcát. Ám miután elsöpörte a szeméből a hajrengeteget, azonnal leesett, ki is ő valójában. Ott állt előttem Nijiro Murakami, életem férfija, akiről annyi Tiktok és Youtube videót láttam már, mint a tenger.
   - Jo-jó napot uram, miben segíthetek? - léptem oda hozzá kicsit bizonytalanul.
- Hol találom a mosdót?- nézett rám szinte könyörögve, mire én a jobb oldali folyosóra mutattam. - Ott van, az utolsó ajtó az.
   A fiú azonnal odarohant, majd percekig nem is jött ki. Egy idő után elkezdtem aggódni, hogy vajon mi lehet vele, ezért bekopogtam az ajtón, hogy minden rendben van-e. Mivel nem kaptam választ, lassan kinyitottam az ajtót, félve a legrosszabbtól.
Amint beléptem, a földön fekve találtam rá, ájultan. Azonnal leguggoltam mellé, és megnéztem, hogy egyáltalán van e pulzusosa. Szerencsére volt, ezért ahogyan azt még az általánosban megtanították, a  lábát felpolcoltam és kezemet bevizezve óvatosan csapkodni kezdtem az arcát. - Nijiro, ébredj fel! Hallod, kelj fel. - szólongattam, ám mind hiába.
- Najó, akkor úgy látszik, nincs más választásom. - sóhajtottam, majd kirohantam a mosdóból és pár másodperc múlva egy vizzel teli kulaccsal tértem vissza. Úgy ahogy volt, az egészet a fejére borítottam, mire egyből feleszmélt és felült. - Úristen, mi történt?- nézett rám aggódó szemmel, mire én mindent elmagyaráztam neki, igaz, kicsit akadozva a hiányos japán tudásom révén.
  -Nagyon köszönöm, kedves...?- itt kérdően nézett rám, ezért gyorsan bemutatkoztam neki. - Szofi.
- Nagyon köszönöm, kedves Szofi. Hogy is hálálhatnám meg neked. - nézett rám hálás tekintettel, ám én nem tudtam megszólalni. Itt ült mellettem, Japán egyik jelentéktelen hoteljének a vécépadlóján Nijiro Murakami, az a japán fiú, akivel már nagyon régóta találkozni akartam.
   Végül nagy nehezen rávettem magam, hogy valami érdemlegeset is tegyek a a biztosan idiótán kinéző bámulásom helyett. - Hát, tudod, majdnem minden filmedet láttam már, és régóta álmodoztam arról, hogy találkozzak veled, tehát most, hogy ez valóban megtörtént, nem igazán tudok megszólalni. - néztem rá kicsit félve, de szerencsére ő nem úgy nézett vissza rám, mint egy rakás szerencsétlenségre, hanem elmosolyodott, és megfogta a kezem( MEGFOGTA A KEZEM!!!!!).
- Ilyen gyönyörű lányt, mint te valószínűleg sehol se találtam volna, úgyhogy nem szalasztanám el ezt a kiváló lehetőséget. Nem szeretnél holnap lejönni velem a tengerpartra sétálni egyet? - kérdezte kicsit zavarba jötten, majd beletúrt a hajába. Nyilvánvalóan nem gondolkoztam túl sokat a válaszon, azonnal igent mondtam.

Pár perc múlva felálltunk a vécépadlóról, és bár mindketten nagyon zavarban voltunk, együtt sétáltunk ki a hotelből.
   Felajánlotta, hogy hazakisér, mert időközben besötétedett. Természetesen nagyon örültem az ötletének, mert koromsötétben 2 kilómétert gyalogolni nem lett volna egy életbiztosítás. Út közben nagyon sok mindent megtudtam róla, és ezekkel még jobban megtetszett nekem. Nem csak hogy helyes és udvarias, hanem végtelenül intelligens, humoros és tisztelettudó fiúról volt szó, aki egy magamfajta teljesen átlagos lányt hívott el randizni.
   A panzió előtt megállva másodpercekig néztünk egymás szemébe, majd egy öleléssel és egy telefonszámcserével  búcsúztunk el egymástól. Az ablakból még sokáig néztem őt, amint eltűnik néhány utcasarokkal arrébb.
   Azon az estén még órákig gondolkoztam a történteken, szinte lehetetlen volt, hogy pont ebben a kisvárosban fussak össze Nijiro Murakamival, majd egy koszos vécépadlón ülve hívjon el engem randizni, méghozzá nem is akárhová.

Végül arra jutottam, hogy emögött csakis Isten állhat, ilyen véletlenek egyszerűen nem létezhetnek. Vagy mégis?