Allie Cullen

10

Allie:

Dana már egy hete eltűnt és én azóta teljesen magam alatt vagyok. Apáék próbáltak feldobni de ez reménytelen. Előszőr anya most pedig Dana, talán szerencsém lesz és én leszek a következő akit elvisznek. Már napok óta nem is ettem teljesen depressziós vagyok akárcsak Bryan. Ő is szörnyű állapotukban van, folyton csak Danat keresi már nem is tudom mióta nem változott vissza emberré. Egyszer csak meghallottam a falka vonyítását, olyan hangosak voltak egyből felkaptam a fejemet és rohanni kezdtem a hang irányába. A nagy tisztáson voltak annyit láttam hogy az összes farkas farkát csóválva alkot egy kört valami körül. Mikor közelebb mentem láttam hogy Bryan a földre került Dana arcát nyalogatja őrültmódjára.

- Dana! - Kiáltottam fel mikor felfogtam hogy tényleg ott van és nem csak képzelődöm.

- Allie! - Pattant fel és szorosan átölelt.
- Annyira hiányoztál. - Mondtam már sírva.
- Semmi baj. Már vége. - Simogatta a hátamat majd finoman eltolt magától. - Azt hiszem valaki látni szeretne. - Fordított meg.
- ANYA??? - Kérdeztem döbbenten.

Azt hittem csak álmodom. Anya évek óta eltűnt, de most mégis itt van és Ben fülét vakargatja.

- Szia kincsem! - Köszönt mosolyogva.

Hangja annyira lágy volt. Már nagyon régóta nem hallottam. Azt hiszem sokkot kaptam, mert mikor realizáltam hogy mi történik és anya tényleg VALÓBAN itt van, már kettő jéghideg kar ölelt magához szorosan.

- Annyira hiányoztál kis szívem. - Simította végig az arcomat mosolyogva és a hangján hallottam hogy sír.

Még nem tértem teljesen magamhoz nem is tudtam mit mondjak.

- Te is nekem. - Ennyit tudtam kinyögni és hangos zokogásban törtem ki.

- Hagyjuk őket magukra. - Hallottam Bryan hangját a háttérben, de nem foglalkoztam vele.

- Jajj ne sírj kincsem. - Törölte le anya a könnyeimet.
- Én csak... én... csak, csak annyira örülök.
- Tudom szívem. - Szorított magához.

Fogalmam sincs mennyi ideig voltunk így összeölelkezve. Talán néhány óráig, de egyszerűen nem érdekelt, nem tudtam abbahagyni a sírást. Képtelen voltam fölfogni hogy tényleg itt van.

- Anya! - Szólaltam meg mikor kicsit lenyugodtam.
- Igen kincsem? - Kérdezte a hátamat simogatva.
- Soha többet ne hagyj el!
- Többet nem foglak szívem. Soha többet nem hagylak magadra. - Mondta kedvesen de szavai mögött még valamit ki hallottam de nem tudtam mi az, talán elszántság.
- Kérlek hazajössz velem?
- Természetesen. - Mondta boldogan majd eltolt magától.
- Versenyzünk? - Kérdezte vidáman, olyan volt akár egy kisgyerek.

Muszáj volt elnevetnem magamat.

- Persze anya. - Nevettem fel.
- Igen! - Öklözött a levegőbe boldogan újabb mosolyt csalva az arcomra. - Na mehet? - helyezkedett el.
- Még szép! - Mosolyogtam.
- Három!
- Kettő!
- Egy! - Kiáltottuk egyszerre és futni kezdtünk.

Nagyon élveztem az anyával való közös futást, de aztán kezdtem lemaradni. Próbáltam behúzni a hátrányt de nem ment, nem figyeltem és megbotlottam egy kiálló gyökérben.

- ALLIE!!! - Kiáltotta anya kétségbe esetten.

De már késő volt egyenesen a karomra estem ami nagy reccsenéssel tört ketté.

- Allie!!! - Húzott magához anya. - Kicsim! Mi történt? Jól vagy? Hol fáj? - Záporoztak a kérdései.
- Fáradtnak érzem magam. - Válaszoltam.
- Be viszlek a kórházba. Eltört a karod. Mikor vadásztál utoljára? - Nézett rám anya aggódóan.
- Nem tudom pontosan.
- Allie! Teljesen lemerültél. - Mondta majd fölkapott és futni kezdett velem.
- Anya erre semmi szükség. - Mondtam fáradtan.
- De igenis van. Allie ez nem játék. Szükséged van táplálékra. - Mondta és éreztem hogy be tesz a kocsiba. - Nem gondoltam volna hogy még mindig ugyanott tartod a kulcsot.
- Minden a régi helyén van... Tudtam hogy vissza fogsz térni.
- Már itt vagyok, ahogy Dana is. Minden rendben lesz szívem... - Mondta de én már csak motyogást hallottam, elaludtam.

Edward:

Épp meccset néztünk a fiúkkal mikor meghallottuk a vonyítást olyan hangos volt, hogy biztos az emberek is hallották. 5 percen keresztül folyamatosan vonyítottak azok az átkozott kutyák.

- Ezek sose fogják abbahagyni?! - Kérdezte Emet dühösen.
- Emet! Nyugodj le! Biztosan meg van rá az okuk. - Nyugtatta le Carlisle.
- Vagy csak szimplán ezt élvezik, hogy idióta módjára vonyítanak mint az állatok. - Szólalt meg Jasper.
- Jasper! - Szólt rá Esme. - Ez nagyon csúnya volt. - Apátoknak igaza van, biztosan meg van rá az okuk.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta végre elhallgattak.

- Na végre! - Ült le Rose a kanapéra.
- Szia cicám. - Csókolta meg Emet.
- Fúj! Mennyetek szobára. - Húztam el a számat.
- Most mi bajod van? Eddig nem zavart. - Kérdezte Emet.
- Hát most zavar. - Semmi kedvem nem volt nézni az enyelgésüket.
- Edward! - Szólalt meg Carlisle.
- Igen?
- Be jössz velem a korházba?
- Persze. - Válaszoltam és fölálltam.
- Jól van fiam mennyünk.

Lesétáltunk a garázsba beszálltunk a kocsiba és elindultunk is a kórházba.  Az út csöndben telt egész addig míg meg nem törtem.

- Mért kellet veled jönnöm? - Fordultam apám felé.
- Napok óta nem hagytad el a házat. Muszáj volt kimozdítanom.
- Jól vagyok.
- Fiam. Nekem nem kell hazudnod tudom, hogy nem vagy jól. Talán soha nem is leszel a régi...
- Nem leszek. Az biztos. Pláne ha Allie elvesztette Danat.
- Megfogják találni szegény lányt és Allie is rendbe fog jönni.
- Hogy? Még csak át se léphetem a határt, hogy segítsek neki. - Csaptam dühösen a kesztyűtartóra ami sikeresen kiengedte a légzsákot.
- Edward! Elég! Ezzel semmit nem érsz el. Pontosan ezért hoztalak magammal. A maradék két percben próbálj meg lehiggadni.
- Bocsánat. - Hajtottam le a fejem és leeresztettem a légzsákot.
- Nem történt semmi. - Tette a vállamra a kezét majd nem sokkal később leparkolt a szokásos helyén.

Lehajtott fejjel kullogtam előre mikor hirtelen megéreztem Allie szagát. Körbenéztem és megláttam a terepjárót.

- Carlisle! Allie itt van. - Szólaltam meg.
- Menny! Keresd meg én az irodámban leszek. - Mondtam majd besétált.

Én pedig aggódva kezdtem követni a szagát. Könyörgöm semmi baja ne legyen. Ha történt vele valami azt sohasem bocsátom meg magamnak. Azonban hírtelen megéreztem egy másik szagot, eddig föl se tűnt. Jajj ne! Allie! Vámpír sebességgel rohantam a harmadikra. Szerencsére nem volt ott senki így zavartalanul betörtem az ajtót. Allie ernyedten feküdt a vizsgáló ágyon és egy fekete ruhás nő hajolt felé.

- TAKARODJ A LÁNYOMTÓL!!! - Ugrottam rá morogva, de válaszul csak egy hatalmas pofont kaptam, olyan erős volt hogy neki repültem a falnak.
- Én vagyok az te idióta! - Morogta egy bájos mégis agresszív hang.
- Apa ne bántsd anyut! - Hallottam Allie nyöszörgését.
- ANYUT??? - Kérdeztem vissza döbbenten
- Igen én vagyok az te eszetlen. Úgyhogy ne üvöltőzz már! - Mondta megint a nő élesen.

Odasétáltam és szembeálltam a hang tulajdonosával. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Bella volt az. Szemei pedig aranykényt ragyogtak.

- Bella??? - Kérdeztem remegő hangon.
- Igen én vagyok. - Mondta Bella el sem tudtam hinni hogy tényleg itt áll velem szemben. - Kicsim így jó lesz a gipsz?
- Igen.
- Akkor jó. Mindjárt megyünk haza szívem. - Mondta majd puszit nyomott a homlokára.

Én pedig csak álltam és néztem őket mint idióta...