Mɪɴᴅᴇɴ ᴜ́ᴛ Rᴏ́ᴍᴀ́ʙᴀ ᴠᴇᴢᴇᴛ

~ᴘʀᴏʟᴏ́ɢᴜs~

- Anya!- Üvöltöttem egyet torkom szakadtából, hogy az anyám meghallja. Igen, hát ilyen az amikor emeletes házban élsz, nem mondom, sok előnye van, de amikor hajnalok hajnalán kimászok az ágyból félholtan hogy lemenjek a konyhába, jobb esetben esek pár lépcsőfokot lefelé, rosszabb esetben meg.. hát kitöröm a nyakam. Sebaj.- Nem láttad a kék arclemosóm?

- Mondtam már, Hazel, ha valami kell akkor szeded a lábad és idejössz, nem vagyok a csicskád hogy én mászkáljak hozzád- Kiáltott vissza Anya mire csak egy szemforgatás volt a reakcióm. Még jó hogy nem látta, azt hiszem akkor még annál is rosszabbul jártam volna mintha kitötröm a nyakam a lépcsőn lefelé menet.

Így kénytelen voltam feltápászkodni a kemény parkettáról, és levonszolni magam. Nem mondom, fájt a térdem rendesen, már egy éve itt ülök, és a bőröndjeimet pakolom meg mindenféle hasznos és haszontalan holmival, hogy túléljem azt a három hónapot, amit Olaszországban töltök majd egy másik egyetemen. Bár még ott is jobb lesz mint itthon. Seilaval kitörő örömmel fogadtuk mikor megkaptuk az eredményt, hogy mindketten résztvehetünk a programom. Bár szeretett barátnőmnek nem nagyon kellett aggódnia, olyan eredményei vannak hogy azt a világ megirigyelné. Meg én is, de az már részletkérdés. Ebben az egy dologban nagyon különbözünk, mert míg Seila majdnem minden óráján megjelenik, és tiszta lelkiismerettel hagyom ki az előadásaim és a szemináriumokat. Pontosan abba a csoportba tartozom, hogy nem azért járok egyetemre mert jönni akartam, hanem mert középiskolai éveim eredményeként esélyes lehettem, így semmiképp nem hagytam volna ki az egyetemet, mert bár lusta vagyok mint a szar, de jobb jövő reményében vagyok itt, ma már másodéves pénzügy-, és számvitel szakon, hát nem leányálom, de eddig még nem buktattak meg egy vizsgán se. Ez már félsiker.

A lépcsőn leérve egy kismanóval találtam szembe magam, aki a nutellás üveg tartalmát fogyasztotta éppen, két kis ujjával, tudjátok, ahogy szokás azt tenni.

- Amaya!- meresztettem ki a szemem a kislányra. Nagyon szerettem a kishúgom de ez nem épp az egészséges táplálkozást szemlélteti. Nem is tudom kitől tanulta el. Ja de! Tőlem. Kitűnő példát mutatok a kisebbeknek, nem igaz? Ja, szerintem is.

A lépteket hallva azonnal kitéptem a kislány kezéből az üveget, megtöröltem a száját és megpörültem mikor meghallottam anyám hangját.

- Összepakoltál már? Pár óra és indulás van, hajrá, hajrá!- tapsolt kettőt. Mi ez, katonaság? Talán hatszáz éve az volt, igen. Valójában volt még időm, nem is kevés, úgyhogy az a veszély nem fenyegetett hogy lekésem a járatom. Ültem már repülőn, azt hiszem.. 1..2...3.. ja, úgy körülbelül tizenhárom éve. Hét éves voltam, hát sok emlékem van, mit ne mondjak. Pedig azt mondják hogy hat éves kor előtt nem emlékszünk a dolgokra, vagy micsoda. Azon se lepődnék már meg ha valaki azt mondja Einstein volt az Ük ük ük ük ük nagyapám, amilyen a mai technológia. Emlékszem még általános iskola alsó tagozatában az egyik padtársam mesélte hogy van egy tudós köpenye, ezzel még úgy nagyjából semmi baj nincsen is, vagyis nem volt, amíg ki nem nyögte hogy Einstein dedikálta. Persze, én is ha az utcán futtában ha összetalálkozok egy-két múltezredi tudóssal, akkor kapok az alkalmom és dedikáltatom a karórám. Az már egy más dolog, hogy nem hordok karórát. Hah. - Mrs. Grayson azt írta hogy hatra a reptéren kell lenni, nyolckor indul a járatotok!

- Mindjárt kész vagyok, csak nem találom az arclemos..- bennem ragadt a szó mikor megláttam hogy a húgom az említett tárggyal szórakozik. Nem hiszem el hogy az öt évesek nem tudnak megülni a seggükön. Ez még haggyán, megszoktam. De azt valahogyan nem tudom elviselni hogy mindenki rám van akadva. Amikor nemrég kiderült hogy a rosszulléteim nem átmenetiek, hanem a hétköznapjaim részévé váltak, valahogyan mindenki szükségesnek érezte a kényszeredett és kínos telefonhívásokat. Így is gyűlölöm ezt az egészet, de persze, még juttassák eszembe mások is, hogy 24 órát nem bírok eltölteni anélkül hogy úgy érezném kétszer megfordult velem a világ, vagy, hogy úgy érezném minden erejével kikívánkozik belőlem az aznapi kajám. Megszoktam, de ez nem egyenlő azzal hogy nem vagyok dühös és csalódott amiatt, mert nem élhetek úgy mint egy átlag egyetemista. Pedig ezt szeretném. Ez minden álmom! Kár hogy az álmaink általában nem valósulnak meg.