Elsütött Remény

7

Martina Morelli
01.15

-Tessék. Öt ezer euró.-adtam oda néhány köteg pénzt.-Soha sem tartozunk senkinek. Megkapta amit akart, most már hagyja békén a családomat!-néztem mélyen az idős pasi szemébe.

-Öröm volt magukkal üzletelni, kisasszony! Esetleg egy vacsorához lenne kedve?-villantott egy nyálas mosolyt.

-További szép estét, uram!-fordultam vissza a szórakozóhely felé egy szemforgatást követően. Az kéne még, hogy egy ötven évvel idősebb emberrel vacsorázzak.

Épp hogy tettem néhány lépést az épületben, egy sikítást, majd azt követően egy lövést hallottam. Carlo-t kerestem a tekintetemmel. Hamar meg is találtam. A táncparketthez siettem, mert minden ember ott gyülekezett. Charlotte, Charles barátnőjének a fejéhez tartottak egy pisztolyt. Újra Carlo-t kerestem. Amikor ránéztem bólintott, azt jelezve, hogy lépjek közbe. Még soha sem láttam azt a férfit. Közelebb léptem hozzájuk, mire minden ember elhalkult.

-Menj vissza most azonnal, vagy lelőlek téged is!-kiabált, miközben Charlotte-t még jobban elkezdte ráncigálni.

-Mind a ketten tudjuk, hogy senkit sem fog lepuffantani.-kezdtem el irtó lassan sétálni feléjük.-De az már nem biztos, hogy én is így fogok-e tenni.-húztam ki a pisztolyom a lábamnál lévő kivágás alól. A férfin teljes meglepődöttség jelent meg.

-Ugyan már kislány! Fogadni merek, hogy az nem egy igazi pisztoly!-nevette el magát kínjában.

-Valóban így gondolja?-húztam fel a pisztolyomat.-Nekem nem úgy tűnik.-sétáltam még közelebb hozzájuk.-Engedje el!-szegeztem rá a fegyveremet.

-Jó, jó! Elengedtem!- dobta el Charlotte-t.

-Hagyja békén a barátaimat!-emeltem magamhoz a földön fekvő pasit az ingjénél fogva. Nem szólt semmit, csak bólintott egyet. Miután elengedtem, fejvesztve szaladt ki az épületből. Az emberek nem szóltak semmit. Csak engem néztek. Biztosan megijedtek, hogy nálam is fegyver van.

-Vége a műsornak!-viharoztam ki az épületből. Carlo-t meg kellett hogy várjam, mert nélküle nem tudok elindulni.

Éppen egy nagy adag levegőt fújtam ki, amikor valaki a hátam mögül megérintette a vállam.

-Csak meg akartam köszönni, amit tettél.-mosolygott rám Charles.

-Mióta vagytok együtt?-tértem rá arra, ami már tegnap reggel óta érdekel.

-Már három éve!-jelentette ki büszkén.

-Három év. Basszus!-merengtem magam előtt.

-Mi a baj?

-Nem akarok tönkretenni semmit sem. Majd idővel megtudod. Előbb vagy utóbb.-paskoltam meg a vállát. Látszott rajta, hogy fogalma sincs hogy miről beszélek.

-De mi az? Nem hiszem hogy bármit is el tudnál vele rontani.-nevetett egy kicsit.

-Kevesebbet tudsz, mint hiszed, Charles! Ha most beszélni kezdenék, teljesen a padlóra kerülnél.- fordultam el az autóm felé, mert már Carlo is kiért végre.-További szép estét nektek!-fordultam még utoljára a barna hajú fiú után, akiről szinte le lehetett olvasni az értetlenséget.

Végül Carlo ragadta meg a karom, és rángatott el az autóhoz. A legtöbbször nem szokott inni, és ez most sem volt másképp. Csendesen vezettem, és ez nem megszokott. Semmi motorfelbőgés, semmi gyorsulás, százharminc kilóméter per óránál többel nem mentem. Sőt, még nem is beszéltem.

-Mi a baj?-szólalt meg Carlo.

-Sajnálom őt. Nem érdemli, hogy így végződjön a kapcsolatuk. Három év Carlo. Három év! A lány csalja!

-Te mióta szoktál így megsajnálni valakit? Azt hittem hogy senki sem érdekel, és az érzelmekkel sem foglalkozol.-emelte fel a hangját. Tényleg nem szoktam elérzékenyülni, de ebben a fiúban valami megfogott. És nem, nem csak a külseje.

-Jó, igazad van.-húztam el a szám. Szerencsére megérkeztünk a szállodához, így nem kellett folytatni ezt a beszélgetést.

A lift felvitt minket a saját emeletünkre, ahol zavartalanul bementünk a szobába. Carlo lezuhanyzott, de nekem már nem volt hozzá kedvem, szóval épp, hogy levettem a ruhám és átcseréltem hálóingre. Aludni kezdtem. Olyan jó volt végre úgy aludni, hogy Carlo nem horkol, nincs semmi külsős zaj, és csak egyszerűen lehunyom a szemem, és elalszok. Még a barátom valamivel szöszmötölt, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Ha tetszett, hagyj magad után egy csillagot és egy kommentet!❤️