És itt a harmadik...
NCT adventi kalendárium, vagyis naponta húzok egy nevet, akivel aztán írok egy oneshotot. A többit lásd az első részben, illetve az előző két könyvemben.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Renjun levegő után kapkodva riadt fel az éjszaka közepén. Nem volt szokatlan, hogy rémálma legyen, ez azonban olyan élethűnek érződött, hogy még percekig abban a hiszemben feküdt az átizzadt lepedőjén, hogy tényleg megtörtént. Hogy Haechan tényleg nincs többé... A józan esze aztán mégis megtalálta őt, és miután megnézte a telefonján a legutóbbi üzeneteit, sikerült valamelyest megnyugodnia. Ha történt volna valami a csapatuk leghangosabb tagjával, arról biztosan mindenki tudna. Vagy legalább maga Haechan nem küldött volna szükségtelen hangüzeneteket a Dream csoportba, amikből néhányba Renjun bele is hallgatott, de csak amíg az egyik egy dobhártyarepesztő sikításban nem végződött. A fiút ismerve gondolta, hogy ez valószínűleg csak Mark közbelépésének a jele, aki nem díjazta a fura hangok kiadását, miközben próbált volna elaludni, Renjun azonban még mindig érezte magán az álom utóhatásait, azok közül is kiemelkedően a csontjáig hatoló aggodalmat, hogy mi van, ha mégsincs igaza. Gyűlölte, hogy most még az is felzaklatná őt, ha kiderülne, Haechan beütötte a kislábujját az ágya szélébe, és a túldramatizált sikolyt is ez csalta elő a torkából, de miután nem sokkal korábban látta maga előtt a fiú vérbe fagyott testét az öntudatlan képzeletének hála, talán nem volt olyan meglepő, hogy nem tudott rajta egyből túllépni. Haechan háromnegyed órája küldte az utolsó üzenetét, és azóta valószínűleg ő is a párnáját választotta elsődleges társául, Renjun azonban addig nem tehetett így, amíg nem beszélt vele, megbizonyosodva arról, hogy tökéletes egészségnek örvend.
A konyhába ment ki telefonálni, ahol csak néhány háztartási gép búgása törte meg az egyébként nyomasztónak ható csöndet. Renjun nem akart mást is felkelteni a bajával, Haechan azonban részben megérdemelten lett felébresztve hajnalok hajnalán, amiért olyan mértékben töltötte ki a gondolatait, hogy a fiú még álmában sem szabadult tőle. A mérge leginkább a tehetetlenségéből fakadt, mert azt egyáltalán nem tudta befolyásolni, hogy kinek a közelében vert gyorsabban a szíve a szokásosnál, azonban amint Haechan álmosan beleszólt a telefonba, Renjun minden ellene hangolt érzelme köddé vált, hogy átadják a helyüket a néma megkönnyebbülésnek. - Renjun? - Miután Haechan nem kapott semmilyen választ az első „Mi van?"-ra, újból próbálkozott, ezúttal a barátja nevével. - Hyuck... át tudnál jönni? - Renjun alig merte feltenni a kérdést, de minden olyan ridegnek tűnt körülötte, amit csak egy szoros ölelés oldhatott fel a kedvenc emberétől a világon. - Most? - kérdezett vissza a fiú kelletlenül nyögve, ahogy valószínűleg épp felült az ágyán. - Aha - motyogta a másik zavartan, a telefonban hallott léptek azonban egyből megmelengették a szívét. - Megyek - nyomta ki a hívást Haechan, Renjun pedig az elsötétülő készülékkel a kezében lekuporodott a konyhaszekrények elé a padlóra.
Nagyon kicsinek érezte magát, amíg arra várt, hogy Haechan megmentse őt a saját gondolataitól. Emlékezett rá, mennyire nem akart belészeretni, amikor először tűnt fel neki a hozzá fűződő érzéseiben beálló változás, mostanra azonban nem tudott mást tenni, mint elfogadni a tényeket, miszerint Lee Donghyuck elrabolta a szívét, és ezzel együtt a nyugodt éjszakáit is. Persze nem lett volna mindez akkora baj, ha a kiszemeltje egy átlagos srác lett volna, átlagos élettel, és egy olyan expasival, akivel Renjun nem kapta volna rajta őt eddig összesen három alkalommal titokban csókolózni... Mark hivatalosan két éve nem volt együtt Haechannal, a szakítás azonban egyáltalán nem amiatt történt, hogy megutálták volna egymást. Renjun személyesen hallotta Hyucktól, hogy a barátság lazább kötelékében szabadnak érzi magát, mert így többfelé oszthatja a benne gyűlő szeretetet, ettől függetlenül viszont Mark továbbra is többet kapott tőle bárkinél, nem feltétlenül időben, hanem... intenzitásban, ami nyílván őt sem zavarta, mert akkor nem hagyott volna mindent ennyiben. Renjun nem is akart volna beleszólni a kapcsolatuk működésébe, mert ahhoz semmi köze nem volt, hogy mit csináltak egymással kettesben, ez azonban onnantól kezdve az ő problémája is volt, hogy Haechan szerelméért kezdett vágyakozni. Mert nem jöhetett össze valakivel, akinek nem fért bele az életébe, az érzéseit viszont egyre nehezebben tudta visszafogni, főleg úgy, ha mellette kialvatlan is volt.
Amint meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, azonnal Haechan elé sietett, hogy biztonságot keresve magához ölelhesse őt. Azt se várta meg, hogy a fiú levegye a kabátját, azt viszont értékelte, hogy melegen felöltözött, akkor is, ha csak egy rövid séta választotta el a lakhelyeiket egymástól. Így legalább azért nem kellett aggódnia, hogy esetleg megfázik a decemberi hidegben. - Történt valami? - kérdezte Haechan óvatosan, Renjun ugyanis ritkán volt ennyire bújós vele szemben. - Rosszat álmodtam - motyogta a fiú, többet meg nem is akart elmondani. - Ennyire? - nevetett fel halkan a másik, hogy oldja a hangulatot, néhány jól irányzott cuppanós puszival pedig sikerült elérnie, hogy Renjun fintorogva elengedje őt. - Nem azért hívtalak, hogy kinevess érte - morogta, amíg Haechan megszabadult a kinti ruháitól. - Én meg nem azért jöttem, hogy egy lélegző plüssmaci legyek, amikor annak bárki más is jó lett volna, akit a szomszéd szobában találsz - vágott vissza a fiú, amire Renjun nem tudott mit válaszolni. Azért kellett neki Haechan, mert őt vesztette el álmában. Az ő lélegzetvételeit akarta hallani, az ő illatát akarta érezni, az ő karjaiban akart lenni, mert... mert ő volt a mindene, ezt azonban nem mondhatta el neki, mert az nem vezetett volna sehova...
- Hé, ne sírj - húzta magához őt ismét Haechan, amint meglátta a könnyeket a szemében. - Nem tudtam, hogy ilyen komoly a dolog. - Haechan... - Sajnálom, oké? Addig ölellek, amíg csak akarod, vagy amíg el nem mondod, hogy mi a bajod pontosan. - Meghaltál - szipogta fájdalmasan Renjun, miközben a kezei Haechan pulóverét markolták, amit már egy ideje tervezett ellopni tőle az anyaga puhasága miatt. - Nem haltam meg. Itt vagyok - puszilta meg a barátja halántékát Haechan ezúttal rendesen, amit csak ritkán tett meg, ehhez hasonló különleges alkalmakkor. - Nem hagylak magadra, Renjun-ah, nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. - Olyan hülye vagy - húzódott el tőle a fiú, a hálás mosolya azonban elárulta a valódi érzelmeit. - De ezért szeretsz, nem? - adott neki most egy arcra puszit Haechan, amivel elvette Renjun maradék eszét is.
Mire eljutott volna az agyáig, hogy mit tesz, Renjun már az őt vigasztaló fiú ajkait csókolta, amit csak azért nem szakított meg azonnal, mert a mozdulatai meglepő módon viszonzásra találtak. Haechan is megcsókolta őt, olyan puhán és gyengéden, ami őszinte érzelmeket sejtetett maga mögött, azonban még mielőtt nagyon elragadtatták volna magukat, Renjun mégis elhúzódott a boldogsága és ezzel együtt a szenvedése forrásától, aki egyenesen megbántottan nézett rá emiatt. - Ezt most miért csináltad? - Mert... sajnálom Hyuck, nem akartam, hogy valaha is megtudd, vagy hogy így tudd meg, csak... - Miért hagytad abba? - vágott a szavába Haechan, így most Renjunon volt a sor, hogy furcsán nézzen rá. - Hogy érted, hogy miért? Nem lehetek együtt veled... még akkor sem lehetnék, ha nem lenne ott Mark, mert folyton csak egymás agyára mennénk. Nem működne. - Nem tudom, hogy láttad-e a kapcsolatom Markkal, de az pont azért működött, mert a végtelenségig tudtuk idegesíteni egymást - jelentette ki Haechan, Renjunt azonban nem volt könnyű meggyőzni. - Tudtátok vagy tudjátok? Csak mert nem fogom tovább bonyolítani ezt a valamit, ami kettőtök között van. - Barátok vagyunk! - Akik csókolóznak? - fojtotta belé a szót a fiú, ezúttal sikeresen. - És még mielőtt megkérdezed, nem leszek a másik barátod, akivel csókolózhatsz.
- Akkor mit kell tennem ahhoz, hogy megismételd, amit az előbb csináltál? - kérdezte Haechan beletörődve a helyzetébe. - Nem tehetsz semmit - motyogta a fejét rázva Renjun. - Tényleg nem akartam, hogy megtudj bármit is ebből, mert még én sem tudom pontosan, hogy mit akarok kezdeni vele. Csak most, hogy volt ez az álmom... megijedtem, hogy elveszíthetlek anélkül, hogy egyáltalán esélyem lett volna bevallani neked bármit is. - Értem - bólintott lassan a fiú, és ismét ölelésbe vonta Renjunt, aki laposakat pislogva bújt hozzá. Kimerítette őt a rémálom, az azt követő pánik, majd a Haechanra való várakozás, és végül a csók... Ezek után már csak aludni akart, amit a barátja is érezhetett, mert nem akadékoskodott tovább. - Szóval most csak várni fogunk, hátha az idő kideríti az utunkat helyettünk? - kérdezte, amire Renjun egyetértő hümmögést adott válaszul. - Aludj velem úgy, hogy közben hátulról ölelsz - kérte, erre pedig Haechan egy kifogást sem talált, így csak követte őt a szobájába, hogy végleg elfeledtesse vele az álmában látott rémségeket.
