Déjà Vu

Ladrien - Hógömb

A második adventi. Ne feledjétek, a két írótársnál is megtaláljátok ezeket a fejezeteket, bennük eltérő sztorikkal. Hajrá, ne hagyjátok ki HitoriHanabi -t és MeaCaptain -t se!

****

A Nap hét ágra sütött, a madarak boldogan csicseregtek, a tikkasztó hőség okán az emberek igyekeztek minél gyorsabban a hűsítő habokba vetni maguk. Mindez persze Földgolyónk másik felén történt, hiszen Párizsban nemrég igazi téli mesevilágos havazás vette kezdetét. A városi talajszinten is fagypont alá süllyedt hőmérsékletnek hála, a sűrű, dunnapelyhekben érkező mennyei csoda csakhamar vastag réteget képzett, hogy minden létező felületet cukormázszerűen borítson be. Igazán csodálatos látványt nyújtott, ahogy az ünnepi pompába öltözött város karácsonyi hangulatára tökéletes koronát illesztett a csillogó, szűz hóréteg. Pláne, ha az ember madártávlatból szemlélhette mindezt.

- Nem aggódsz? - kérdezte kissé félének a szőke tincsek tulajdonosa a mellette pár pillanattal ezelőtt még idegesen fel-alá járkáló, a közelgő érettségi okán lassan már exosztálytársától. 

- Nem, már nem. Köszönöm! Köszönöm, hogy képes vagy csupán pár szóval azonnal megnyugtatni - mosolygott rá hálával telve a copfos, szavainak nyomatékot adva, még a srác kezét is sajátjába vette, hogy biztosítsa őt. - Különben is, pár percig még élvezhetnénk ezt a romantikus látványt, hiszen Fekete Macska hamarosan ideér és tudom, hogy megment minket. - folytatta teljes meggyőződéssel a fruska. 

- Hát persze... Macska.... - nyelt nagyon a srác, kezét pedig óvatosan kihúzta a selymes ujjak közül. Hát mégis mi a francért kellett neki a pánikban lévő lányt nyugtató szavakkal illetnie? Hagyta volna inkább, hogy tovább rója a köröket, hiszen azt is olyan nagyon édesen tette. Szerette őt, tudta jól, és ezzel együtt mindent imádott is benne: amikor kedves és segítőkész volt másokkal, amikor aranyosan kétbalkezesnek tűnt, vagy épp aggódott egy-egy ruhaterv miatt, de még azt is elbűvölőnek találta, amikor az aggodalom okán apró kis ráncok jelentek meg rajta. Marinette mindig, de mindig tökéletesnek hatott a szemében, most viszont itt voltak, a lány pedig Macska megmentésére várt, holott nyilvánvaló, hogy a hős sehogysem fog megjelenni a színen. - Megyek, szétnézek még arra felé - mutatott nagyujjával válla mögé a srác, majd gyorsan felvette a nyúlcipőt, hogy a közeli fák között már el is tűnhessen szem elől.

A mit sem értő civil hősnő pár pislogás után megvonta vállát, majd visszafordította tekintetét a város irányába. Mielőtt Adrien csupán pár kedves szavával olyan édesen segített neki, hogy elengedje aggodalmait, fejében cifrábbnál cifrább káromkodások röpködtek, hogy drága barátuk ismét totálisan feleslegesen lett féltékeny kedvenc bloggerinájukra. Biztos volt benne, hogy ismét Nino műve az a sok buborék, amihez társult még valami plusz gonosztevői szupererő, mert a park egy része, ahol épp véletlenül összefutott a modellel, a talajjal együtt szakadt ki a földből, hogy egyre magasabbra emelkedhessen velük, mint valami instant hógömb, amelyben helyet foglal egy csipetnyi táj, egy-egy figura, melyek jelen esetben ők ketten voltak, és némi hó is. Így emelkedtek pár fenyőfával, néhány lombhullató bokorral, melyeknek csupasz ágain néhol egy-egy termés is fityegett még a kevésbé szemfüles madárkák nyomán, valamint a friss hó fedte park gondozott füvéből is jó néhány négyzetméternyi területtel együtt. Ahogy viszont az említett fenyők törzse mögé bújt az immár stresszben úszó szőkeség, hogy tanácsot kérhessen kwamijától, valaki oldalról a fülébe suttogott.

- Most dugd meg, mert már csak egy órád van! Ha elszalasztod, még legalább fél évig nem tudod becserkészni. - szólt a semmiből előbukkanó figura, aki kis híján halálra rémisztette fiatalabb énjét.