A nap amit még megbánunk

6. fejezet

Sírni, tombolni szerettem volna. Válaszokat akartam, tudni hogy mit akar Loki. A férjem. Patakokba folytak a könnyeim, igyekeztem vissza fojtani a feltörő zokogásomat. Utáltam, hogy sírok, hogy ezt váltja ki belőlem ez a helyzet. Lerogytam a szobám padlójára, és még mindig próbáltam vissza tartani a sírást pár mély levegő vétellel. De nem ment, egy utolsó mély levegő után, a kifújással együtt feltört belőlem a zokogás. Már nem tudtam többet visszatartani, és nem is akartam. Szerettem volna csak egy kicsit megadni magam ennek a húsba maró elképesztő fájdalomnak. Felhúzott lábaimon megtámasztottam a karjaimat, és arcom tenyerembe zuhant. Olyan nehéznek éreztem a fejem, hogy képtelen voltam tovább megtartani. Kezeimmel beletúrtam a hajamba, és olyan durván fogtam meg, hogy pár szál engedve megadta magát, és tenyeremhez tapadva távozott a többi hajszálam közül, viszkető fájdalmat hagyva maga után.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de lassan kezdtem megnyugodni. A sírás helyét átvette a tompa bódultság. Enyhén szédültem ahogy a sírás után még kapkodtam a levegőt, és légzésem meg nem rendeződött, hogy a testemet kellő mennyiségű oxigénnel töltse meg.
A sírás után minden olyan tompa. Az ember füle és orra bedugul, nehezebben jutnak be a külső ingerek. Mintha az agyam tudná, hogy; 'Ennyi volt, itt az ideje a szünetnek!'
Bár a külvilág eltompul, a belső gondolataim sikítanak a fejembe. Az agyam cikázva ugrál gondolat morzsáról gondolat morzsára, de ilyenkor olyan megfoghatatlan ez, mint amikor az ember homokba markol. Érzi a szemcsék durva dörzsölését a tenyér, de mint a víz úgy folyik ki a markából.
Eldőlök az ágyam mellett a padlóra, és csak bámulom a fehér plafont. Próbálom elképzelni, hogy hogyan nézhetek ki kívülről.
A vörös hajam rikítva terül el a bézs bolyhos szőnyegen, fekete tréning nadrágom, és zöld pamut trikóm kényelmesen ölelik körbe testemet. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Kell ez a pillanat, a teljes sötétség, kizárni legalább a vizuális ingereket. Vajon ha beletudnék nézni a szemembe mit látnék. Vajon csillogna a szemem? Biztos, a sírástól vörös szemfehérjém mindig jobban kiemeli a zöld szememet. Szinten rikít ilyenkor. A szín szép, a látvány borzasztó.
Egy sóhaj hagyja el a szám. Kellett ez, hagynom kellett, hogy megkönnyebbüljek a sírástól. Mindenkinek szüksége van sírásra, hogy néha így könnyítsünk a lelkünkön. Nőknek, férfiaknak, gyerekeknek, édesanyáknak, apáknak. Mindenkinek. Megengedhetjük ezt a lelkünknek. Egy kis emlékeztető, hogy érző, emberi lények vagyunk, és meg kell élnünk az érzelmeinket.

Határozottabban nyugodt vagyok. Még mindig tompán terülök el a szőnyegen, de a mellkasomra nehezedő súly most kevesebbnek érződik. Hallom az ajtó halk kattanását, ahogy a kilincs lenyomására engedelmesen nyílik. Valaki halkan belép, és finoman becsukja az ajtót. Óvatosan ellépked az ágyamig, és finoman leereszkedik rá. Olyan csöndben teszi, hogy a közlekedését meg se hallani emberi füllel, csak az ágy recsegése emlékeztet, hogy valaki éppen most ült le.
- Tudom, hogy ez most szörnyen sok neked - suttogta - és el sem tudom képzelni, hogy min mész keresztül.
- Most jön a 'de' rész - válaszoltam szintén suttogva még mindig csukott szemmel.
- De nem gondoltál rá, hogy megkérdezd tőle, hogy miért? - tudtam, hogy mire céloz Thor.
- Minden nap! - suttogtam bele a levegőbe. Abba se voltam biztos, hogy Thor meghallja e.
- Amikor készen állsz, én ott leszek ha akarod! - csúszott le a fejem mellé. - Tudom, hogy nem mi esküdtünk meg, de Leila, én melletted leszek jóban-rosszban,  ahogy eddig mindig.
- Tudom! - nyitottam ki a szemem, és halványan rá mosolyogtam.
Nem volt ebben semmi romantikus, pontosan olyan volt mint egy testvér, akire számíthattam. Megesküdtünk, hogy ott leszünk mindig egymásnak, és ezt az ígéretet sosem szegtük meg.
Felültem, és Thor mellé húzódva rádöntöttem fejemet a karjára.
- Nagyon nehéz időszak elé nézünk, de ezen is együtt túl jutunk, legyen bármi ezt a testvéri szövetséget semmi nem bonthatja fel. - szorította meg összekulcsolt kezeimet a szőke férfi.
- Szerinted Steve valaha megértené? - pillantottam fel rá.
- Ha szeret téged, ezt is elfogadja, viszont előbb utóbb el kell neki árulnod. Te is tudod, hogy ha nem teszed meg, akkor Loki fogja megtenni helyetted.
Nagyot sóhajtottam, igaza volt. Loki ott fog belém rúgni, ahol a legjobban fáj. De még nem álltam készen, hogy beszéljek róla Stevenek. Tudnia kell az igazságot, de még én se tudtam a teljesen, és az egyetlen ember aki megadhatja válaszokat több emelettel alattam van bezárva egy kalitkába.

Másnap kipihentebben keltem, és tudtam, hogy ideje összehívni a csapatot. Takarómat lerántottam magamról, és nyújtózkodva megindultam a fürdő felé.
Fél órával később már kávés bögrével a kezemben álldogáltam a konyhába, ami jelenleg még kihalt volt. Általában a többiek előbb keltek fel mint én, de most a gondolataim és a tervem amit készültem a csapat elé tárni, nem hagyták, hogy sokáig aludjak.
Miközben a gőzölgő kávémat ittam, megjelent Natasha az ajtóban.
- Uh, abból van még? - nézett a kezembe lévő bögrére. Kérdés nélkül fordultam a konyhapulthoz, és a szekrényből levéve töltöttem a frissen főzött kávéból neki. Egyszer csak megjelent egy lebegő bögre a kávés kannát tartó kezem mellett.
- Jó reggelt! - mondtam, hátra se fordulva, majd töltöttem a lebegő bögrébe, ami ahogy megtelt, tovább is szállt gazdája felé.
Wanda mosolyogva köszönte meg, és helyet foglalt a fekete bárszéken ami a konyhaszigethez volt betolva. Natashával ugyan így tettünk. Most már hárman ücsörögtünk a gondolatainkba merülve.
- Szóóóval? - nyújtotta el a kérdést Nat.
- Gondolom arra vagy kíváncsi, hogy most hogyan tovább. - néztem rá.
- Igen, jó lenne tudni. Tony feszült, ahogy Steve, és igazából mindnyájan. Te pedig, ne sértődj meg, de finoman szólva, nem most vagy a legjobb formádban.
- Tudom - húztam el a számat a kijelentésre.
- Pihenned kellene! - jött egy hang az ajtó felől.
Olyan gyorsan pattantam fel, hogy a bárszék a lendülettől hátra dőlt, és hangos csattanással ért a konyha kőhöz.
- Steve - suttogtam.
A férfi a heves reakciómmal nem is foglalkozva lépet be a konyhába, lehajolt, vissza igazította a széket, és a hozzám legközelebb eső székre könnyedén lehuppant. Jobb kezével rámarkolt a fekete bögre fülére, és mélyen a szemembe nézve belekortyolt a kávéjába.
De hogyan került hozzá kávé? Majd realizáltam, hogy legjobb barátnőm kisegítette Stevet az erejével.
- Kiakarom engedni Lokit! - csúszott ki a számom, még mindig elmerülve kék szempárjába.
A két lány egyszerre köhögött bele a kávéjába, és Steve tekintetének villanása elég volt ahhoz, hogy villám sebesen kereket oldjanak.
Ahogy kettesben maradtunk, azt éreztem, hogy összezsugorodott a tér. Steve pedig olyan gyorsasággal csapta le a pultra a bögréjét, hogy abból kiömlött a kávé, és kispatakba folyt végig a pulton, egészen annak széléig, hogy a beállt csöndbe, szinte zavaróan hangosan elkezdjen csöpögni.
Csöpp...csöpp...csöpp
Egyikünk se szólalt meg.
Csöpp
Steve keze ökölbe szorult
Csöpp
Nagyot nyelt, és a pultról rám emelte ismét a tekintetét.
Csöpp
Megfeszült az állkapcsa, ahogy engem fikszíroz.
Csöpp...csöpp...csöpp...
Most én nyelek nagyot, mert nem tudom mi fog történni.
Összerezzenek a hangos csattanásra. Steve lesöpörte a bögréjét a pultról. Lenézek a konyha padlóra amit most már nem csak a fekete kávé, hanem a kerámia bögre darabjai is beterítenek.
- Elment a maradék józan eszed? - kiabálja.
Robbant, úgy mint még soha.
- Nem, a válaszom nem. - kiabált továbbra is. - Nem fogom kiengedni azt az embert, aki megtámadott, és megpróbált megölni, és tegyük hozzá, az egyetlen dolog ami megmentett, az a rúna, amit a bőrödbe véstek. - lépett közelebb hozzám. - Remélem ezt most felfogtad! Érted ezt Leila? Már rég halott lennél, ha az ott nincs rajtad. - bökött a mellkasom felé. - Nem is értem, hogy ez hogy juthatott eszedbe.
- Kinek mi jutott eszébe? - lépet be Tony.
- Én...
- Kiakarja engedni Lokit! - szakított félbe Steve.
- Na, kislány, mi ez a reggeli halál vágy? - nézett felém Tony.
- Arra...
- Pontosan, tiszta életveszélyes gondolat. - kontrázott rá Steve.
- Szerintem...
- Komolyan nagyobb őrültséget ki se találhattál volna. - folytatta a szőke férfi.
- Na idefigyelj Steve Rogers! - elégeltem meg, hogy többedszer is félbeszakít. - Nincs halálvágyam, és nem bolondultam meg, ahogy te fogalmaztál. Gondolkodtam! Információ kell? - néztem Tonyra és Stevere - Így kaphatjuk meg. Thornak már elmondtam az ötletem, ő támogatta, és egyetértett velem. Természetesen szavazásra bocsátom majd, hogy a csapat együttesen döntse el és szavazza meg a dolgot,.
- Leila
- A-a - tettem fel a mutató ujjam, és intettem nemet vele - Nem szakítasz félbe Steve. Ez most így lesz az ellenérzéseid ellenére.
- Ezzel most egyetértek, és ezzel a lendülettel távozom is, mert ennyi feszültség mellé én már nem férek ide be. - lépdelt ki a szobából Tony.
Steve össze ráncolt szemöldökkel nézett rám.
Nagyot sóhajtott - Tudod, hogy mit csinálsz?
- Igen, szerintem ez működni fog, de majd mindent elmagyarázok. - ígértem.
Steve egy újabb sóhajjal nyugtázta a dolgokat, hozzám lépett és egy rövid csókot nyomott a homlokomra, mire lehunyva a szemem élveztem volna, de egy pillanat később, már egyedül álldogáltam a konyhába.
A kávé illata, és a libabőr maradt velem, amit Steve ajkai okoztak, amikor a bőrömhöz ért.
Megfordultam, és kerestem egy rongyot, és kivettem a kis seprűt a mosogató alól, hogy eltakarítsam a bögre maradványait.