Én és a legjobb barátom

18.

-Minden rendben veletek?-Kérdezte, vagyis neki is feltűnt.

-Igen.-Bólintottam.

-Velem is ilyen, ne keseredj el. Egyik délután, mikor segített a spanyolban akkor is ez volt. Alig beszélt, és mikor közeledni próbáltam kiakadt... nagyon is.-Mondta. Mire bólintottam, hogy értem, de a viselkedését mégsem.

A suli után a kapuban Zeynt pillantottam meg, velem egyszerre Rufus is. Elkeztem Zeyn felé sétálni. Ahogy Rufus is, ott hagyva a haverjait és megindult a fiú felé, de én gyorsabb voltam.

-Szia.-Álltam meg, vele szemben.

-Sziasztok.-Köszönt Zeyn. Rufus utolért, és közvetlen mellettem állt meg.

-Helló haver.-Nyújtotta a kezét, mire a fiú elfogadta.

-Öm Delaney hozzád jöttem...1 hét múlva lesz Amanda szülinapja.  Eljöhetnél.-mondta kedvesen, semmi rossz szándékkal.

-Nem!-Vágta rá Rufus.-Biztos nem. Ott lesz anyád. Ígyis van elég baj, Delaney ne menj.-Mondta. Mire elfelejtettem még pislogni is. Van elég baj? Mi a franc...

-Kösz, eltudom dönteni.-Mondtam gúnyosan, ha ő is akkor én is. Csak hitetlenkedve megrázta a fejét.

-Akkor menj, és tedd tönkre magad. Nézd azt, hogy a másik lányát mennyire szereti, téged meg nem.-Mondta már idegesen.

-Héhé elég.-Csintított minket Zayn.-Csak meghívás volt. Nem kötelező. Beszéljétek meg.-Mondta, majd habozva közelebb lépett, és óvatosan átölelte a vállam. A jobb oldalam felőle hallottam, egy motyogást, hogy ,,jézusom, engedd már el". Zeyn elengedett és elment. Ketten maradtunk.

-Nem értelek. Nem tudom mit tettem ellened. De bazd meg, a legjobb barátod vagyok amióta világ a világ. És arra nem vagy képes, hogy elmond, mi a baj. Azt hittem ennyit megérdemlek. De nem, te inkább hozzám se szólsz, és úgy utálsz. Hát nyertél, akkor utálj. -Mutattam rá. Egyszerűen betelt az a bizonyos pohár. Nem szól normálisan hozzám hetek óta, de azért itt okoskodik mi lenne nekem a jó, hát álljunk már meg. Megfordultam és elindultam mielőtt megszólalhatott volna. Lassan szedtem a lábaimat hátha utánam jön, valami olyan szöveggel, hogy "Ne haragudj Laney" vagy estleg "Beszéljük meg". De nem történt semmi, nem jött utánam. Lelassítottam hátha csak túl gyorsan sétálok, és nem ér utól. De már szinte megálltam olyan lassan mentem, mikor óvatosan hátra pillantottam, és bár ne tettem volna. Egy lánnyal beszélgetett. Azzal a lánnyal!  Nem fontos neki a barátságunk. Már nem vagyok neki fontos. Elkaptam a tekintetem és nagy levegőt vettem, nehogy elsírjam magam. A szívem darabokban volt, de mégsem hagyhattam, hogy az utcán sírjak. Egészen otthonig kibírtam.
Kitártam az ajtót, ledobtam a táskámat, lerugtam a cipőm és felszaladtam a szobámba, a lépcsőig bírtam mikor elkezdtek folyni a könnyeim. Felszenvedtem magam az ajtómig majd be, a könnytől homályos szobámba.
Az ágyamba dőltem, és összekuporogva úgy igazán sírni kezdtem.

-Hé mi történt?-Rontott be apu ijedten.

-Rufus.-mondtam sírva.-Elegem van. Haragszik, de nem mondja el miért. Nem szól hozzám. Vége a barátságunknak.-Suttogtam.

-Dehogy van. Csak kicsit összevesztetek.- Próbált nyugtatni. De nem sikerült neki.

-Apu, nem vesztünk össze, hisz ha teheti hozzám se szól.-Apu a fejét csóválva ült le mellém, és óvatosan átölelt.

-Akarod, hogy beszéljek a fejével?-Kérdezte higgadtan, de bal keze ökölben volt...

-Nem, dehogy. Ez ennyi volt.-Dőltem a mellkasának.

-Dehogy volt. Laney a fiúk...-Kezdte de megakadt.

-Seggfejek!

-Nem pont ezt akartam mondani.-Rázta a fejét.-Figyelj drágám, legyél vele türelmes...