Virágok...

Ne...

Grand prix előtti utolsó hét. Ilyenkor szokott rám jönni a versenyszellem és ilyenkor az eddigieknél is sokkal keményebben edzek,pedig alapból sem csak lazsálni szoktam. Lényeg annyi,hogy a szokásosnál is több külön órám volt,vagy sokkal tovább maradtam bent és gyakoroltam az ugrásokat vagy az egész programot. Sőt volt amikor még Yurival is tovább maradtunk. De bár ne tettem volna.

Minden tök normális volt. A hangulat is iszonyatosan jó volt meg szokásosan rengeteget röhögtünk egymáson. Csak mint mindig. Igazság szerint semmi rossz előérzetem nem volt a nappal kapcsolatban ami ritka volt mostanában. Már rég éreztem magam ennyire jól vele egyébként. Meg stressz levezetés képpen még ilyen idióta versenyt is csináltunk,hogy ki ugrik nehezebbet,vagy hogy az egyikünk elkezdett egy mozdulatot és azt folytatni kellett egy újabb elemmel. Szóval tényleg tök jó volt a hangulat és fel sem tűnt,hogy mennyire gyorsan telik az idő. Nagyjából hajnal 2 lehetett amikor úgy voltunk vele hogy jó akkor most megcsináljuk utoljára a hosszú programot és utána elindulunk haza. Ez mind iszonyatosan jól ki lett találva,de abba nem gondoltam bele,hogy mi lesz ha esetleg valaha a jégen kezdenék el virágokat köhögni.
Eljutottunk nagyjából a közepéig a sornak mikor előjött az a bizonyos szorító érzés a torkomban. Tudtam hogy jelenleg ha én lennék sonic sem érnék be a mosdóba úgy hogy a korcsolyám is le kéne vennem. Eddig még sosem történt ilyen,de egyszer csak elkezdett remegni az egész testem és nem kaptam levegőt. Összerogytam és gyakorlatilag azonnal elkezdtem felköhögni a virágokat. A virágok azonban véresek voltak és néhány még hervadt is. Viszont egyáltalán nem akartak elállni és gyakorlatilag csak záporoztak az egyre tisztább virágok. A mellkasom iszonyatosam fájt és éreztem hogy tényleg nagyon nehezen tudok levegőt venni.
Mikor abba maradt a köhögés sírva próbáltam összeszedni a virágokat,de gyakorlatilag az égvilágon semmit nem láttam. Mikor nagyjából úgy éreztem hogy megvannak próbáltam felállni hogy valahogy kijuttassam őket a pályáról,de nem igazán jött össze. Eközben Yuri gyakorlatilag sokkos állapotban állt és levegőt sem vett szerintem. Amikor eltakarítottam mindent ami ebből a kanyarból maradt már nem volt kedvem visszamenni ezért inkább felmentem a lelátóba tovább folytatni a sírást. Jelenleg egyszerre 2 dolog miatt is itattam az egereket.
1) kibaszottul fájt az egész mellkasom és semmi nem segített
2) egyáltalán nem így akartam prezentálni Yurinak,hogy jelenleg mi a helyzet. Szerintem ez volt eddig a legrosszabb,hosszabb és fájdalmasabb roham az összes közül.
Nagyjából 10-15 percet tölthettem el egyedül,mikor valaki egy pulcsit rakott a vállamra,hogy ne fázzak,majd leült mellém. Iszonyatosan undorítóan néztem ki jelenleg. A szempillaspirálom gyakorlatilag az egész fejemet belepte,emellett remegtem és még mindig sírtam. Nem szóltunk egymáshoz,csak hagyta hogy megnyugodjak és csak utána beszélt. De akkor sem sokat.

-Zorám... kérlek. Kérlek mostmár mond el hogy ez így mégis micsoda!? És miért?!?

Zorám... gyakorlatilag ettől az egy kibaszott becézéstől is visszatértek a könnyeim. De mesélni kezdtem neki.

-születésem óta diagnosztizálva vagyok egy iszonyatosan szar betegséggel. Ennek a neve Hanahaki ami annyit takar,hogy ha szerelmes vagyok egy illetőbe akkor virágokat kezdek felköhögni egészen addig,amíg nem viszonozzák az érzéseimet. Ennek viszont vannak fokozatai is. A virágok nagysága attól függően változik, hogy mennyire állok közel az adott emberhez. Nekem szerencsére kicsik,tehát azt jelenti,hogy közel állok a "kiválasztotthoz". Viszont ezek lehetnek nagy virágok is. Viszont ezeknek az a hátrányuk,hogy ezek elzárhatják a nyelőcsövem és megfulladok a gecibe.

-de miért kínzod magad? Miért nem mondod el az illetőnek?
Kérdezte nem kis féltékenységgel a hangjában.

-mert félek hogy elveszíteném őt és az sem biztos hogy viszont szeret. Úgy meg igazából halálra vagyok ítélve.
Közöltem vele teljesen nyugodtan.

-VÁRJ MI?!?! TEHÁT HA NEM VISZONOZZÁK AZ ÉRZÉSEIDET MEGHALSZ?!? ZORA. KI EZ AZ EMBER??

-igen meghalok mert ugyebár akkor a virágok megnőnek. És sajnos nem mondhatom el kiről van szó. Majd megtudod. Talán...

-már megint titkolózol. Már megint ugyan ott tartunk. És ha nem pofázod el neki és ebbe halsz bele akkor mi lesz?!? Hmm? Majd úgy teszünk mintha teljesen normális lenne az egész és tovább lépünk?! Hát kurvára nem.

-Yurim. Kérlek. Ezt most hagyd rám. Már tudom mikor fogom vele közölni. És azt is hogy hol. Csak annak egyáltalán nem most van az ideje. Hidd el sokkal jobb ez így mindkettőnknek egyenlőre. Ez továbbra sem azt jelenti,hogy nem bízok benned,de ebben jelenleg nem tudsz segíteni.

Erre csak bólintott egyet és elfordult,hogy még véletlen se lássam hogy sír. De ez nem jött neki össze. Ezért kicsit közelebb mentem hozzá és megöleltem. Először nem akarta viszonozni,de amint megpróbáltam elhúzódni,azonnal viszonozta. Amikor kicsit elhúzódott egymás szemébe néztünk és mint régen a versenyeken, a homlokunkat a másikénak döntöttük és egyetlen szót suttogtunk.

"Örökké"

Milyen irónikus. Gyakorlatilag csak most fogtam fel,hogy vagy elveszítem,vagy "örökké" az enyém lesz. Iszonyatosan remélem hogy a második lesz a nyerő.

Már akkor a jeleket kellett volna figyelnem.