Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Úgy gondoltam, még egyszer elsétálok ahhoz a telefonfülkéhez, amiért felkeltettél hajnalok hajnalán. Amolyan közös hellyé vált, véleményem szerint senki sem járt ott rajtunk kívül. Felsóhajtva felvettem a kagylót, pár érmét bedobva. A számodat kezdtem tárcsázni, kicsengett, majd monoton sípolást hallottam és hangpostára kapcsolt. Az automata rekedt hangon szólalt meg, néha szakadozva.
-Hangpostára kapcsolva. A sípolás után hagyjon üzenetet. Megráztam a fejemet. Miért csinálom ezt? Vártam vagy tíz másodpercet a sípoló hangra. -Szia Tommy. Most biztos gondolkodsz, mit csinál ez az idióta ilyenkor...-pillantottam az órámra-...fél ötkor a telefonfülkében, és miért küld hangpostán egy teljesen értelmetlen szöveget.-töröltem meg a szemeimet. Kimondanám, ami bennem van, de már nem jönnek a szavak. Ez olyan mint amikor bepötyögöd az üzenetet, és utánna inkább kitörlöd betűnként. Már nem tudom átadni ami bennem van. Többé már nem. -Igazából csak annyit akartam, hogy sajnálom hogy ez lett a vége. Talán ott kellett volna befejeznünk, hogy el sem kezdjük.-csaptam vissza a kagylót a helyére. Nem foglalkoztam azzal, hogy lekarcoltam a piros festéket róla, vagy hogy zajt csaptam vele a kihalt téren.
Az idő öt óra körül lehet. Aki teheti az még alszik, vagy esetleg most készülődik a munkahelyére. És itt vagyok én, térdig a tengerben. Lassan rájövök mindenre. Egyszerre voltam túl sok és túl kevés a férfinek, aki a minden és egy nagy senki volt egyszerre. És egyszerre hibáztam és mégsem. Nem lennék most itt, ha először nem rontottam volna el. Emlékeid hagynak bennem fájdalmas lábnyomokat, de te nem kérsz bocsánatot. Számodra ez természetes, olyan behatás amit minek elkerülni. De a homok nem fog haragudni. Tenger mossa el a bennem hagyott kérdőjeleket. Már nem mondok semmit, a csendben tűrés lett a végszavam. Hiszen mindig is ezt akartad, nem? "Fulladj meg" és "Remélem hogy megfulladsz". Vajon hányszor mondtad magadban, hogy..."Remélem hogy megfullad"...? Várok míg jön a hullám, és elfelejtek mindent. Hiszel a mesékben? Meg abban, hogy a haj gyűrődésének köze van a tengerhez? Elsüllyedt kincsként tartom számon érzelmeink. Lent nagy a nyomás, és mikor elfogy a levegő a buborékokba kapaszkodnánk még egy ideig. Aztán fulladunk. Ugyan ezt éreztem, amikor szerettelek.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
