In the middel of the night...

1.

A nevem Hannah Parker, és ha van valamit az évek során megtanultam az az, hogy az újrakezdés sosem egyszerű. Egy új közösségbe bekerülni mindig is egy kis félelemmel és aggodalommal töltött el. Lehet, túlságosan túlgondolok mindent, de amennyi iskolát én megjártam az életem során szerintem jogosan van bennem egy kis bizalmatlanság. De talán ezúttal másképp alakul majd a sorsom.

Idén nyáron betöltöttem végre a tizenötödik életévem, ami nálam nagy szónak számított. Ugyanis apám végre úgy érezte, hogy ennyi idősen nyugodtan beírathat egy bentlakásos iskolába.
Édesapám a munkája miatt állandóan úton van, egy Moonlight nevű zenekarnak a menedzsere, viszont ez azt eredményezi, hogy szinte alig tud velem lenni. Szerette a munkáját, viszont miattam kicsit nehézkes tudta csak megoldani azt. Mióta anyámmal, (elég durván) elváltak, amikor kétéves voltam, ő nevel egyedül.

Sokszor magával vitt, ha turnékra mentek, egyszerűen imádtam. Mindig bejártam a nézőteret, a színpadot, benéztem a színfalak mögé is. Legjobban azt kedveltem, amikor koncerteken dolgozott, mert így mindig megnézhettem hogyan próbál egy igazi zenekar, hogyan készülnek fel mentálisan az előadásra, és megfigyelhettem mekkora stresszel is jár az előadók élete.

Mikor általános iskolás lettem a suliba járás kicsit megnehezítette az életem. Kevesebb időt tölthettem apukámmal, amit nagyon rosszul viseltem mivel nekem ő jelentette addig a világot. Csak ő volt nekem mióta az eszemet tudom, és az hogy kis időre is, de elszakítottak tőle felért egy kínszenvedéssel.

Az iskola váltások olyan tizenkét éves koromban kezdődtek. Nem volt sok barátom, emiatt nem is volt sok okom kötődni az iskolákhoz. Állandóan bajt kevertem, és próbáltam leszarni a körülöttem lévőket. Mivel a gyerekkorom nagy részét, apám jóvoltából, egy rockzenekar mellett töltöttem én is hamar ráfüggtem a zenére. Szokásommá vált órákon zenét hallgatni, a padon dobolni, és az öltözködési stílusom is kifogásolható volt a tanárok szerint. Leginkább feketébe jártam, zenekaros nagy pólókat hordtam, tust használtam.

Szóval a tanárok, és a diákok is egyaránt megutáltak és ennek köszönhetően apám iskoláról iskolára íratott, amíg el nem végeztem a nyolc általánost.

A sok elszenvedett évem után végre-valahára elértem a gimnáziumig. Végre olyannal foglalkozhattam, amit igazán élvezek. Vagyis a zenélhettem.
Szóval addig győzködtem apámat mire be iratot a Szent Benedek Képzőművészetibe, ami LA, egyik legjobb művészeti iskolája volt. Nagyon örültem mikor bekerültem, mondjuk az tény, hogy édesapámmal így tényleg nagyon ritkán láttuk csak egymást, ami még mindig fájt és elszomorított. Viszont be kellett látni, hogy így lesz a legjobb. Így könnyebben végezhette a munkáját, mivel nem voltam folyton láb alatt. Én pedig végre olyan emberekkel kerülhettem egy közösségbe, akik olyanok, mint én.

Azzal hogy beköltözhettem a kollégiumba megnyílt életem egy új fejezete.