A reggel napsugarai özönlöttek be kicsiny szobám ablakán, s elmosolyodtam. Egy újabb reggelre virradt, s örömmel néztem elébe, tudva, hogy hétvége van, s ismét a kis cukrászdában dolgozhatok, mi mindig feldobta a hangulatom, akárhányszor átléptem a kis helység ajtaját. Belépve, mindig megcsapott a sütemények, s péksütemények, illata, mi határozottan a levegőben lebegett. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy felidéztem magam előtt, a cukrászda belsejét; nem volt kicsi, s nem is volt nagy. Pont megfelelő. A bútorzat, s a dekoráció gyönyörű volt, a falak színeivel együtt. Hangulatos volt az egész, s alig vártam, hogy visszatérjek négy fala közé. Egy nagyot sóhajtva kinyújtózkodtam, s kikászálódtam a meleget nyújtó takarók közül. Megközelítettem a szekrényem, s az időjáráshoz megfelelő ruhadarabokat választottam. Hajam sietve kifésültem, s egy gyors mosolyt megejtettem a tükörképemnek, ezután pedig kiviharoztam a szobámból. A konyhába érve szüleimmel találtam szembe magam, édesanyám egy kávé társaságában üldögélt az asztalnál, míg édesapám egy újságot tartott erős kezei közt. Elmosolyodtam, egy normális reggel, csak velük. Odasasszéztam a pulthoz, hogy aztán elkészítsem én is magamnak a reggelim. Mi nem másból állt, mint pirítós, ami enyhén meg volt kenve vajjal, s mellette két szelet bacon sorakozott, ajkam beharaptam a mennyei illatra, mit a kis mennyiségű rántotta kölcsönzött, ezzel belepve az egész konyhát. Jót hümmögtem, ahogy elhelyezkedtem az asztalnál, s szüleim egy emberként tekintettek rám, majd jó étvágyat kívántak. Ismét elmosolyodtam, ahogyan a reggelim kezdtem el fogyasztani.
***
- hogy állunk, hogy állunk kedveském? – Cseng a főnököm kedvesen lágy hangja, a nénit, több ideje ismerem, s öröm látni, illetve hallani őt. Arcomra egy lágy,s gyenge mosoly húzódott, mikor kedves gesztusból megpaskolta vállam.
- egész jól, nem soká mehetnek a sütőbe az aprósütemények, utána pedig áttérek a torta megrendelésekre. – Adtam tudtára felé tekintve, mosolyom nem halványult, sőt, még szélesebb lett.
- öröm hallani, de megyek is kedveském, hagylak dolgozni. – S az idős néni arcán egy huncut mosoly ékeskedett, mi fiatalította őt legalább 10 évvel.
A nap további része jól telt, sorra sütöttem ki az aprósüteményeket, s mikor kész lettek, a sütőből kivéve őket, megvártam, míg egy kicsit kihűlnek, hogy később ne essenek össze. Majd saját kezűleg csomagoltam be őket tízesével, illetve húszasával.
Nem sokkal az után, hogy végeztem velük, előhozattam a torta alapokat, volt mi egy átlagos tortának felelt meg, tekintve, hogy csak egy szintes volt. A megrendelő rengeteg gyümölcsöt kért rá, így hát eleget téve neki, hozattam pár munkatársammal különféle gyümölcsöket. Elém véve a torta alapot, először is bekentem egy adag fehérszínű habos-babos krémmel, majd ezt egy kisebb tortalapáttal, el elegyengettem, néhol felfelé kanyarintottam, ezzel enyhe hullámokat varázsoltam rá. Ezután következtek az apró gyümölcsök, markomba véve mindenféle gyümölcsöt, gyengéden, ugyanakkor gazdagon megszórtam tetejét, ezután jöttek a nagyobbak, miket felszeletelve a torta oldalához illesztettem. Majd a legvégső dolog, ami szükséges volt, az a csokoládé volt. Nagyobb darabkákat sorakoztattam fel a torta teteje, és oldala találkozásánál. S mikor mindezt véghezvittem, hátra léptem egyet, hogy megcsodáljam művem. A látvány, mi fogadott egyszerűen káprázatos volt. Perceken belül odasétáltam a dobozolókhoz a tortával a kezembe, ügyelve arra, hogy le ne ejtsem. S mikor átadtam nekik, visszasiettem a kisebb „műhelyembe”, ahol már várt is a következő torta, mit újonnan öltöztethetek fel, az ízlésem által.
Mire végeztem az összessel, a nap már nem volt látható, az égbolton. Ajkaim egy halk sóhaj hagyta el, ahogy kinyújtóztattam a karjaim, s tarkóm dörzsöltem. Dolgaim összeszedve, elköszöntem Naná-tól, s elhagytam a kis cukrászdának falait, mi nem mást jelentett.
Véget ért a munkaidőm.
Hűvös szellő csapta meg orcáim, ahogy összébb húztam magamon a kabátot, fogaim időnként össze-összekoccantak, s a hideg rázott. Szemeim felcsillantak mikor Max autója parkolt le azon pillanatban a cukrászda előtt nem messze. Lehúzva az anyósülésen az ablakot, mosolyogva invitált be a járgányába, biccentve fejével. Sietve lépdeltem meg azt a kis távot, s beülve, egy széles mosolyt küldtem felé, majd egy baráti ölelést, mit boldogan fogadott, s viszonzott egyaránt.
- valakinek szüksége volt egy fuvarra, huh? – Kacsintott felém, s én pirultam, még így is, hogy Max-et a legjobb barátomnak tudhatom, nem tehettem ellene semmit. Ez velem járt. S egy apró mosollyal biccentettem felé.
- köszönöm. – Tekintettem le kezeimre, majd vissza Max-re, rajtakapva őt, ahogyan a nyakam pásztázza.
- látom, még mindig hordod az angyal medálos nyakláncod. – Bólintott felém komoly arccal.
- igen. – Nyugtáztam, míg jobb kezem, egy gyenge szorítással a medál köré fonódott, s jóleső érzés áradt szét a mellkasomban, akárhányszor megérintem a kis angyalt.
- Sose vedd le, addig jó még rajtad van. az a kis nyaklánc megvéd minden rossztól. – Ajkai egy kedves mosolyba torkollottak perceken belül. S én hittem neki, úgy tekintettem arra a nyakláncra, mint a legfontosabb kabala tárgyra az életemben. Mikor valamit szerettem volna, vagy csak jót kívántam, mindig a kis markomba szorítva egy apró puszit lehelte rá, s reméltem a legjobbakat. Emlékszem, mikor elferdült a kapocs rajta, s lekellett vennem, micsoda kínszenvedéseket éltem át. Balszerencsés napom volt, s minden pont azon az egy napon, mikor nem volt rajtam a nyaklánc. Valamiért így elnyugtáztam magamban, hogy a medállal van valami, még ha nem is hiszek ilyenekben, ezzel kivételt teszek, s még fürdésnél se válok meg tőle.
- sose. – Morzsolgattam a szót kellemesen. Sose.
Amint a házunk színét megláttam közeledni, felvirultam, otthon, édes otthon. Nem sokra rá Max leparkolt a házzal szembe, s én lomhán kiléptem az autója nyújtott kényelemből, s melegből egyaránt. Hideg fuvallat cirógatta végig orcáim, mi enyhe pírt csalt rájuk, az orrom hegyével együtt.
- hello Rudolf. – Bökte meg nevetve orrom Max, miközben felgyalogolt velem a bejárati ajtóhoz.
- ne hívj így! – Pirultam el ismét, s lágyan karon ütöttem, s ő csak jót nevetett rajtam.
- jól van, Rudolf. – Vigyorgott tovább.
- Max! – Korholtam le.
- Rendben, rendben, tündérke. – Ölelt át szorosan, s én viszonoztam meleg ölelését.
- holnap látlak majd? – Kérdeztem szemöldök felvonva.
- meglátogatlak majd a munkahelyeden. – Ejt meg egy mosolyt, én pedig biccentek, s egy apró sziával elköszönünk egymástól, majd végignézem, ahogy elmegy, s csak azután lépek be az otthon nyújtotta melegbe.
Lépteim lassúak, tekintve arra, hogy késő este van, így csendesen felbandukoltam a szobámba. Fáradtan, de átöltöztem, s előkaptam egy füzetet, mibe sorra sorakoztak munkáim. S nekiláttam annak, amit a legjobban szeretek csinálni.
Rajzolni.
