Selyembőr Királynő (Reine à la peau de soie)
Oh szemed sugara
Átkarolt azonnal,
Mosolyod megvilágított,
Nézéseddel Uram megáldott.
Balatonunk partján napsugár simogat,
Selymes aurád vonzó illatot áraszt,
Vízesés hajad puhán kényeztet,
Míg szemem a tiédből szemezget.
Oh! Látsz te engem?
Netán megrémisztelek?
Térden állva könyörögtem
Mennyei Atyához összetettem kezemet,
Oh jaj! Tiéd lehet akárhány óda,
Veled lett tökéletes e hónap!
Jelezz szemeddel,
Csábíts lelkeddel,
Csak simogass szüntelen,
Vágj meg selymes bőröddel!
Tűz, mely más...
Miért történik az,
Hogy összetört szívvel hátra hagysz?
Fellángolt a szerelmünk,
De nagyon hamar elgyengült,
Segíts, vezess rá, ha fáj is,
Mitől lenne jobb; akármit!
Nem tudom, mi lesz,
Te nem tudod, neked mi kell;
Hát teszem fel a kérdést,
Ugyan mi lesz?
Itt fekszem, lelkem törve,
Reményvesztve, meggyötörten.
A Remény utolsó sugára,
Oh csapj le rám, bánat hullámja!
Éreztesd, mi kell, s azzá leszek;
Még ha neked és semmit sem jelent...
De ha tudod, mi neked a legjobb,
Úgy haljak el, hogy azt megadom...
Hamisság és tettetés
Nem bírom tovább tettetni,
És a következőktől rettegni:
Ki mit gondol,
S mindenki egy gondolatnak hódol.
Senki nem önmaga,
Mindent átjár a hamisság rothadó szaga.
Senki nem mutatja lelkét,
És makacsul viseli vértjét.
Mely nem más, mint hazugság;
Örök fájdalom és hiúság.
Rossz így élni, kelni,
Hogy mindig másnak kell lenni,
Búbánat és magány,
De az egyetlen túlélési mód, talán...
Tört lélek
Na ki az, aki kopogtat,
Csak nem az örök bánat?
Fáradj be, régi barátom,
Fáradt vagy, látom;
De hisz én is,
Bár ezt jól tudod te is.
Hisz sülve-főve együtt vagyunk,
Néha a magány is belátogat,
És csak álltatom magam,
Mert elhittem, bárkit is ez valamennyire izgat...
A Vidámság Vendettája
Erre sem gondoltam volna,
Hogy egyszer ilyen sorrendben mondom e szavakat:
Boldog vagyok, virul a szívem.
S most sokszor ismétlem:
Hálám ezért, köszönet;
Sötét korszak végén fényes alagút,
Ez a sorsom, így alakúl,
Egyszer csak egy nagy villanás:
Megállt előttem egy Fehér-Vörös Mustang.
Vaksötét ablakán semmi élet,
Semmi élet nem jut át.
Be kellett szállnom..
Vitt, messze, sose láttam még ily helyeket,
Azóta is néha számat táltom,
Nem vitt ez más vidékre,
Mint Pokol mély sötétségeibe.
Midőn emészt a magány, meg sötétség,
Egy angyal száll alá,
Ördögnek ez mily vereség!
Nem viszel sehova, Fapofám,
Nem! Élők közt a helyem,
Még küldetésem be nem fejeztem!!
Bizony mondom, a világban létezik jóság,
Még akár megéri megvárni, míg előjön Méltósága.
Te meg, Angyal, repülj tova,
Segítséged nem merül feledésbe, SOHA!
Tulipán földön
Egyedül ülök csendes szobámban,
Bámulom csendben magányos falamat,
Azt várom, mikor eshetek álomba,
S hagyhatom el csöndes magamat,
Hisz miért is várom az éjfélt?
Csak egy dologért, a zuhanásért,
Zuhanásért az álomba,
Mézes-mázas Királyságba,
Hol képzeletem termékeny földjén járhassak,
Hollandiában, vagy Kis Hazámban
Virítanak a Violák, Pipacsok, s Tulipánok,
Mindenki szemre méltó, de várj
Egy kicsit, egy tapottat pihenj,
Nyisd ki szemed, káprázik a látvány!
Izzik a légkör, dúl a forróság,
Mondd, látod? Ott hajlong a réten,
Lobog bámulatos, hullámos haja,
Ragyog mosolya, csillog piciny fogsora,
Rózsa Ő, de mit keres itten?
Piciny, tulipán-kertben?
Isten küldte nekem, hogy ragyogjon,
Ragyogja be gyarló ember sorsom!
Köszönöm, én Istenem,
Ki magasból most lenézel,
S áldassék neved, ezerszer, s még ezerszer! Lenézek. Látok. Szenvedek.
Ilyen is csak én lehetek..
Látok én, csak semmit.
Megtörtént, újra;
Felébresztett az óra.
Kósza álom volt, de az enyém.
Senki nem veszi el tőlem,
S Istenem dicsőítem ezért.
A legforróbb ölelés
I.
Ki tudhatná, mi a legjobb érzés?
Felmerült már nem egyszer e kérdés.
És ma megadom a választ, légy figyelmes
Mikor karjaiba zár, eláraszt az érzés,
Szívem, S övé így van a legközelebb
Érzem édes, rendezett szívdobogását,
ahogy magamhoz ölelem
Szívem zakatol, s vígad, vérem forró
Hjaj, milyen édes is az a mosoly!
Ajkam ég vágyik arra mi nem lehet övé,
Érintés, méz-csók és mi egyéb!
Szerelem tengerén szívem szánalmas, magányos bárka.
Szomjazom erre: ölelés!
Mi véget nem érő szenvedést kioltja,
A bús fellegeket eloszlatja.
Egy csepp az öröm életünk tengerében,
Mely szerint szenvedés van kódolva a génjeinkbe, És csak vársz, mikor, s miként torpan életedbe
a jól kiérdemelt forró szenvedély.
A macskakő zuhan a lábam alól,
A napjaim meg vannak számolva, nagyon,
De addig is holt-fagyott lelkemnek
Mi a legforróbb ölelése?
Mikor szívével szívemet körbefonja, elcsitít mint egy kisbabát, utána álomba ringat...
Égő tűzként hevíti szívem minden pillantása.
...és nem olvassa de nem gondolok soha senki és semmi másra...
II.
Egyedül az ő szemét nézem,
A figyelmét keresem, le fogom nyűgözni!
De hogyan? Hisz talán csak szemével lát,
Szívét nem használja.
Vagy ami rosszabb, pontosan látja.
Lehet könyvként olvas, de érdektelen!
Tudatlan vagyok, de lehet vak is,
Ez fog a sírba vinni, ez nem hamis.
Állok, ülök, szenvedek, és örülök
addig a pontig míg teljesen meg nem őrülök...
Ősz leple alatt
Az Ősz leple alatt,
Susogó színes avar
Megcsörren lábam alatt.
Lépteim gyorsulnak,
Ahogy a szívem megdobban,
Ránéztem kis Nemes Virágomra
Ahogy Gyöngy-szeme csillan,
S igéző illata illan,
Ha hullám-barna haját látom,
Mámor örömtáncát járom.
A szellő nem állít meg,
Hanem tovább lendít
Karjai közé estem,
S onnan ragyog rám víg,
Játékos mosolya,
Kezeink egybefonódtak,
S szíveink egybeforrak,
Egyre közelebb hajol,
A szívem zakatol és...
Hatalmas ütést éreztem
Nagy koppanás kíséretében.
Felébredtem, s az ágyból estem ki.
A forró vágy helyett nem lett, csak hideg semmi..
Életút
Hol nem cseng kacagás,
Itt már ismerem a járást,
Hol Örök Sötét honol,
Nevezhetném úgy, otthon,
Mert Virág mátka nem jött el, nem jön el,
Édes tekintetét rám nem emeli, nem emeli,
Nem leltem e Világot örömöket, örömömet,
Élet célját tovább nem leli, s nem leli,
Torzul a világ, fejemet lehajtom,
Fénylik Kis Virág, ajkához hajolok,
Haja hulláma mutatja szívritmusom,
S közben csak tovább búsulok,
Ártatlan vágy dúl,
Szerelem gyúl,
Égetnek szavaid,
Fájnak hiányzó tetteim,
Nem lehet ezt, nem kellett azt,
Senki sem fog sírni, mikor elhamvadsz.
Álmomban
Valami megkísértett álmomban,
Jó-e, vagy gonosz, nem tudtam,
Tudatom és tudatalattim megjártam,
Mindenben szerencsét próbáltam.
Hónapokat ébren töltöttem,
Hogy ez a nap különleges legyen,
Voltam egyszerre álomban, s ébren,
Sétáltam, meg ültem.
Találkoztam a Nemes Kis Virággal,
Mellette feküdtem a rejtélyes égbolt alatt,
Puha selyem bőre
Vágott, mint a borotvapenge,
Édes szeméből áradt a jókedv,
Tiszta szívében tündökölt a jóság.
Ajkai egyenesen mágneses módon vonzók,
És ő a pozitív pólus.
Végre vidám lehettem,
Nem éreztem a szenvedést,
Kedvem felhőtlen,
De most is eljött a vég.
Oh, mily leírhatatlan érzések
Kavarognak, örvénylenek,
Boldogság és kín,
Olyan édességes az íny.
Ki belül, s kívül oly gyönyör,
És segít minden bajba jutott embernek,
Bár ne lenne úgy megsebezve,
S ne lenne meggyötört...
Nem vagyok biztos semmiben
Nem tudom a helyem,
Nem tudom már az időt,
Elvesztem, kétségtelen,
Esetlenül járok.
Elvesztem a térben,
Lebegem a bizonytalanságban,
Semmi sem maradt eme vérben,
Bizonytalan vagyok.
Emlékeim fakultak,
Szemem nem lát, fülem nem hall,
Minden a múltban ragadt,
Semmi vagyok.
Barátaim ismeretlen arcai suhannak,
Keselyűk tépik íztelen húsomat,
Boldogtalan vidámság hangja
Abszurd sorokban marad.
2. Vágás: Merre megy az út?
Start from the beginning
