Augusztus 15. Nyűgösen keltem, sírós a hangulatom. Nyílván; minden korszaknak egyszer vége van, de nem hittem sosem, hogy ilyen hamar eljön ez a nap. És baszki eljött. Fura lesz, hogy itt hagyom anyukámat, a húgomat, a barátaimat. Amennyire anno vártam, most annyira nehezen megyek el. Majd megszokom I guess. Felvettek az egyetemre, megyek Pestre. Óriási váltás lesz ez egy kis falucska után, nagyon sok féle érzés kavarog most bennem. Na hát akkor menjünk.
Nagy nehezen betuszkoltunk anyával és a pasijával az összes cuccomat a kis corsa csomagtartójába; természetesen a hátsó ülésen engem is körbeépítettek csomagokkal, egész kényelmes volt így utazni, eskü. Út közben megálltunk egy-egy cigire és pisire, aztán folytattuk tovább az utunkat. Többször elpityeredtem időközben, persze anya arcán is meg-megcsillant pár könnycsepp. Neki ez még nehezebb most.
Ahogy közeledtünk, egyre fokozódott bennem a kíváncsiság, az izgalom és a szomorúság egyvelege. Most látom először a lakást; eddig csak képeken láttam, de kb nem is nagyon volt más választásunk kedves barátnőmmel Zsófival, mert kifutottunk volna az időből. Leokéztam képek alapján. Laza vagyok.
4. emeleti gangos, nagy belmagasságú budapesti lakás. Cipősdoboz méretű szoba, kis nappali, kis konyha. Aranyos, tetszik, de még mindig nagyobb bennem a szomorúság, mint a maradni-vágyás.
YOU ARE READING
Telegram
General FictionNaplószerű tükröt mutatnék valójában saját magamnak. A budapesti vendéglátás étere és egy lávsztori szerelemgyereke. Vagy lehet, hogy nem. Majd még kiderül.
